Még két filmről, hogy nyomtalanul el ne múljanak. A kortárs erkölcsfilozófián, alkalmazott etikán belül két témapreparátum ismeretes, amely inkább a katedrahuszárok, mintsem az úgynevezett utca embere számára releváns: a klónozás és az eutanázia mint az emberi létezéssel és méltósággal összefüggő határhelyzetek, illetve mint a pennák sercegtetésére szolgáló és filmtémaként sem újdonságszámba menő skolasztikus filozófiai problémák. A Mar adentro, valamint a Godsend az ismertebb és, mert sohasem a kérdés súlya számít, ugyanakkor sokatmondóan különböző minőségű filmes feldolgozások.
Hogy mennyire szenvedtem Tarr Béla filmjén (A torinói ló), azt nemhogy kár lenne tagadni és hiteltelen, de azt hiszem, része is ennek a sajátos filmélménynek. Azt persze szórakoztató volt látni, hogy a TIFF magyar napján összesereglett ismerősök, Kolozsvár színe-java ugyanolyan serényen távozik a filmről, amilyen elszántan negyven-ötven perccel azelőtt a terembe igyekezett. Nem mellékes azonban, hogy unalomból vagy a mozizás kínjából eredően menekül, vagy éppen ezekért marad ott az ember. A film ugyanis korántsem olvastatja magát, szándékosan a nézhetetlenséggel kacérkodik, és persze élvezhetetlen, nincs benne semmi, sőt a végére az is kiürül (Tarr Béla utolsó filmje, mondta), ez igaz.
Srinivas Sunderrajan: The Untitled Kartik Krishnan Project
Egy nagy dán gondolkodótól kölcsönzöm az első leütést. A fesztivált és a filmet csak visszafelé érthetjük meg, de csak előrefelé élhetjük, nézhetjük. Mégsem túl szerencsés, ha a TIFF-ből jelen időben leginkább a régi idők TIFF-je emelkedik ki: a vetítési időpontok és a mozik közötti viszonylagos távolságok által átszervezett városélmény, a még történőben lévő szerkezet, a kockázat emléke. Ez az idei reklámfilmben megidézett bizonytalanság a babérokon való pihenés helyett éppenséggel az, amiért a kísérletező, független filmeket és az ugyanilyen fesztiválokat szeretni lehet.
