REFLEX

(Szilasi László: A harmadik híd. Magvető, Budapest, 2014.)

Szín: világoskék

Szó: hulladék-sansula

Ennivaló: bármi

Film: Fight Club

Zene: Eagle Eye Cherry: Save Tonight

1. Április 22 után, mintegy tíz nap alatt közel 3 millióan látták a Have the Homeless Become Invisible? című videót, amelyet a New York Rescue Mission tett közzé a Youtube-on.

2. Szilasi László könyve, A harmadik híd hasonló kérdéseket vet fel, csak éppen a téma kibontása komplexebb, rétegzettebb, és tegyük hozzá: magyarországibb. Tovább »

A helyzet egyes vonatkozásaiban számunkra is ismerős lehet, habár nyilván egyetlen analógia sem tökéletes.

Tovább »

Tovább »

Hit, remény, szeretet. A három isteni erényen araszol fogcsikorgatva végig Ulrich Seidl három az egyben filmje, a Paradies. Mily fel nem ismert ürességek rejlenek mindhárom közepén! S az ürességek körül egy-egy iparág: szexturizmus, vallás, fogyókúraipar. Mézeskalácsszívek a szívtelen világban. A középre rendezett, szimmetrikus és nagyon tiszta beállításokban sápadt, kövér és szeretetéhes teremtmények. Éhező szellemek, szanszkritul preták.

Tovább »

Egyenes vonalú egyenletes dráma, és egy jó taxisofőr szenvtelenségével tart a frontális ütközések könyörtelen logikájával és hirtelenségével bekövetkező végpontja (nem befejezése) felé az iráni Abbász Kiarosztami japán filmje. A negyvenes évek dzsessz-sztenderdjétől kölcsönvett cím egy illúzióra utal, a hangsúly mindvégig a „minthá”-n van. Mozi, így szemfényvesztés, de ugyanúgy az, mint a filmben megjelenített Tokió, a posztmodern nagyváros felsőfoka vagy az itt mozgó szereplők által élt életek.

Tovább »

A klasszikus ellenpéldát Platónnál, az Államban találjuk. „Ha valaki eszénél lévő barátjától fegyvert vett át megőrzésre, ám az őrjöngésében visszaköveteli, a visszaadó nem járna el igaz­ságosan, ha az ilyen állapotúnak meg akarná mondani az igazat.” Majd Kantnál ugyanez, más kiértékeléssel: „bűntett volna hazudni egy gyilkosnak, aki azt kérdezi tőlünk, a házunkba menekült-e a barátunk, akit üldöz”. Egyszóval (kontra Platón) nincs emberszeretetből fakadó hazugság.

Tovább »

Nem feltétlenül kell ortodox kantiánusnak lennünk ahhoz, hogy belássuk: az emberi ész erősségének és nem gyengeségének számít, sőt egyik legértékesebb tulajdonsága lehet az, hogy önmagának határt szab. A közgazdasági Nobel-díjas kutatópszichológus, Daniel Kahneman eddigi teljes munkásságát összefoglaló kötetében semmi mással nem foglalkozik, mint ezzel a fajta határmegvonással, illetve mindazon módszerek és lehetőségek számbavételével, amelyek segítségével rendszeresen becsapjuk önmagunkat. Egy másik Nobel-díjas, az elméleti fizikus Richard Feynman frappáns tanácsának szavaival élve: „Az első alapelv az, hogy nem szabad becsapni önmagunkat – ráadásul mindig önmagunkat a legkönnyebb becsapni, úgyhogy legyünk nagyon óvatosak!”

Tovább »

Chuck Klosterman meglehetősen jellegzetes kulturális jelenséget testesít meg személyében, pontosabban az általa forgalmazott írói perszónában. Ami azt is jelenti, hogy a szerző önmagában, illetve teljesítményét tekintve nem igazán érdekes.

Tovább »

Se nem kerülgeti, se nem ront neki, mint tisztességes filmnek illene. Úgy hagyja a kognitív disszonanciát. De talán jobb is nem magyarázkodni akkor, ha az ember guruja egyrészt a tibeti buddhizmus kulturális gazdagságába a nyugati világ számára az elsők közt betekintést nyújtó láma, aki legalábbis a kagyü vonalnak a megszállt Tibetből való kimenekítéséért a legtöbbet tett, másrészt alkoholizmusába negyvennyolc évesen belehal.

Tovább »

Peter Boghossian „ateistacsináló” könyve olyan, amilyennek a filozófiát még a vérbeli katedrafilozófusok is legszívesebben látni szeretnék: társadalmilag releváns, gyakorlatias, alkalmazott és valamiképpen (hatásait tekintve) nem mindegy – ezek a varázsszavak, melyek köré a javasolt játék szerveződik. Csakhogy a kihívás, mellyel számolnia kell, nem racionális természetű: mint azt egyszer a derék Jonathan Swift írta, „you do not reason a man out of something he was not reasoned into” (32.) (kb. „lehetetlen valakit egy olyan állásponttól érvek segítségével eltéríteni, amelynek igazáról eleve nem érvekkel győzték meg”). A neveltetéssel (szocializációval) és következésképpen identitásokkal nem lehet vitázni – legalábbis a kortárs „baloldali liberalizmus” kényszeresen óvatoskodó hittétele alapján –, így Boghossian elsősorban episztemológiai vitát folytat. És ezen a terepen, melyet maga kerít körül és saját feltételei szerint alakít ki önmagának, nem túl nagy kunszt a győzelem.

Tovább »