A három név a párizsi Revue des Deux Mondes májusi számában kerül együtt kiemelt helyre. Magrisszal és Nádassal hosszabb interjúk olvashatók, Bataille-nak pedig tanulmányokból, esszékből, interjúkból összeállított tematikus tömböt szentel a lapszám.

A Magrisszal folytatott beszélgetés nagy témái a regény (a regény a keresés, a kísérletezés fontos műfaja, érdemes bebarangolnia az új tudományos felfedezések által megnyitott terepet is stb.), Európa (nem az identitás-erősítő projektek tűnnek most számára fontosnak, hanem olyan, specifikusan európai jelenségek rögzítése például, mint az általa meghonosított terminussal megnevezett „lumpen-burzsoázia” megjelenése), és Európa válsága (és mégis egy európai szövetségi állam hosszú távú kialakítása az egyetlen esély, mondja Magris, hogy Európa ne tűnjön el a süllyesztőben). Ahhoz, hogy Európa egy reális projekt legyen, a pragmatikus elemek túlsúlya kell, és némi utópikus összetevő is persze – a siker lehetőségét (és az utópia kézzelfoghatóságát) pedig szerinte épp az adja, hogy az ember matrjoska-identitású: egyazon emberi lényben egyszerre több identitás él együtt.

A Nádassal folytatott beszélgetés aktualitását a Párhuzamos történetek francia fordításának megjelenése adja (a fordítás oroszlánrésze Marc Martin munkája) – a könyv néhány hónappal korábban angolul is hozzáférhetővé vált, s ezek a fordítások új lendületet adtak világszerte a Nádas-olvasásnak. Bár a terjedelmes beszélgetés felvezetőjében az interjút készítő Aurélie Julia kissé túldramatizálja a magyarországi politikai kontextust, a kérdésekből és különösen a válaszokból pontosan rajzolódik ki az a Nádas-portré, amelyik egyszerre kiegyensúlyozott és radikálisan merész, bölcs és kizökkentésre kész. A felvezető felidézi a francia befogadás előzményeit is: az Emlékiratok könyve 1998-as megjelenését, illetve a Saját halál 2004-es fordítását. A beszélgetés azonban természetesen a Párhuzamos történetek témáira épül.

Nádas az oksági elv felfüggesztéséről beszél, ami meghatározza a Párhuzamos történetek konstrukcióját: ez az elv, mondja, számára nem létezik. Ebben az értelemben, mondja, maga az élet szolgáltatja a konstrukció logikáját: az, hogy két találkozó életút újra összefut-e még vagy sem, előre nem megjósolható, az, hogy egy gyilkosságot kinyomoznak-e vagy sem, ugyanígy esetlegességek függvénye.

A soával vagy a szexualitással kapcsolatos általános kérdéseket Nádas mindig konkrétumokra fordítja le – ahogy maga az írásmódja is egyébként. Eseteket, írásokat, anekdotákat emleget, és így az egyes témák regénykonstrukcióban elfoglalt helye is nyilvánvalóbbá válik. Hogy az egész Párhuzamos történetek a regényirodalommal, annak tabuival, kihagyástechnikájával folytatott párbeszéd is: megírja azokat a dolgokat, amiket más regények átugranak, és mellőzi a szálak elvarrását, amelyre sok más regény oly sokat ad. Párhuzamosságokról és kereszteződésekről, hatásokról, ezek összjátékáról beszél Nádas koncepciójában a könyv, és ehhez szüksége van az egyszerre monumentális és töredékes szerkesztésmódra: maga ez a szerkesztésmód a könyv (egyik) legfontosabb jelentése.

A Bataille-tömb nagyjából a lapszám felét foglalja el, mintegy száz oldalt. A név egyébként már a Nádas-interjúban elhangzik, amikor azokat a szerzőket sorolja Nádas, akik viszonyítási pontok lehetnek a szexualitásról való beszédben: Barthes, Foucault, Rabelais, Sade és Bataille nevét említi a francia kultúrából. Az összeállítás érzékeltetni képes valamennyire a Bataille-életmű összetettségét: szervezői-szerkesztői munkájának fontosságát egyfelől, magányát másfelől. Elméletírói tájékozottságát és szépírói provokációit egyaránt. Szó esik az Acéphale és a Documents című folyóiratokról, a Collège de Sociologie-beli tevékenységéről, kapcsolatáról a francia értelmiség személyiségeivel. Philippe Sollers, a Tel Quel-generáció központi figurája három fő igazodási pontot nevez meg a második világháború utáni évtizedek francia fiataljai számára: Bretont, Sartre-t és Bataille-t. A viszony korántsem volt felhőtlen közöttük természetesen, miközben néhány lényeges pontban találkoznak is azért ezek a pályák.

A lapszám egyik fiatal szerzője, Alexandre Mare azt a felszabadító hatást emeli ki, amit a Documents című folyóirat olvasása gyakorolt rá, ahol együtt volt a virágnyelv, a freskók, az antik érmék és Salvador Dalí, a jazz, a beavatási szertartások, a folklór és a musical. Miért ne láthatná valamiképp egyben – mondja a szerző – a kilencvenes évek kultúráján edződve, Pókembert és Nietzsche Zarathusztráját, a kortárs és a reneszánsz festészetet, valamint a képregénykultúrát? Tényleg, miért is ne?

(Revue des Deux Mondes, Mai 2012)

Balázs Imre József