A román közszolgálati televízió kulturális csatornája jóvoltából hetente megnézek egy-egy Hitchcock-filmet. A krimi klasszikusának életműve szilárdan tartja pozícióit a 20. század filmművészetében. A kérdésre, hogy mi is e félórányi terjedelmű művek sikerének a titka, viszonylag egyszerű a válasz. Három jellemzőjüket emelném ki.
Az első: a sorozat-jelleg. Hitchcock minden jel szerint igen korán felfigyelt arra, hogy a tévénéző rabul ejtésének hatásos módszere, ha becsalogatjuk egy jól körvonalazott, egyéni stílusú művészi univerzumba. Aki látott kettőt vagy hármat ebből a sorozatból, aki beleélte magát e filmek hangulatába, az tudja, hogy mire számíthat, és kíváncsian várja a folytatást.
Művészetének valódi titka a krimi műfajának egyéni kezelésében rejlik. Mindig van fordulatos befejezés, mindig van poén. Ez a poén azonban legtöbbször ironikus, groteszk vagy abszurd. Ami azt jelenti, hogy nem bűntett lepleződik le, nem bűnös kerül lakat alá, hanem valami más történik. Többnyire egy félreértés játszik kulcsfontosságú szerepet a történetben, a látszat ütközik a valósággal, és úgy derül ki az igazság, hogy lelepleződik a tévedés, a váratlan felismerés robbantja fel a film végén a hamis látszatot.
Ebben a műveletben pedig maga az elrendezés a lényeg, a történet megszerkesztése. Hitchcock iróniája egyszerre érinti a műfajt, és azon túl magukat az emberi viszonyokat és magát az embert. Filmjeit akár a műfaj paródiájának is tekinthetjük abban az értelemben, hogy fügét mutatnak a krimi hagyományos alapelvének, mely szerint a bűnös cselekedet mindig lelepleződik, a tettes pedig megbűnhődik. Nem így van, sugallják ezek a filmek, már csak azért sem, mert a bűntény, ha ugyan van, gyakran a véletlen műve, igazából nincs is szerzője, mert az emberek között a legtöbb bajt a félreértés és a vele rokon természetű véletlen okozza. Ha ezt az oldalát nézzük, akár pesszimistának is nevezhetjük ezt a művészetet, amely arról szól, hogy az emberi kapcsolatok világában bármi megtörténhet. Nincs végzet, nincs eleve elrendelés, ahogy a görög tragédiában, ám van valami, amitől bekövetkezik az elkerülhetetlen. De azt is látnunk kell, hogy Hitchcock ezt a pesszimizmust is iróniával kezeli, mint aki azt üzeni nézőjének: minden okunk megvolna arra, hogy sötéten lássuk a világot, de az, amit most látunk a képernyőn, színtiszta fikció, kitalálás, művészet – arra való, hogy szórakozzunk és közben minden erőlködés nélkül, kizárólag a magunk örömére gondolkodjunk a látottakon.
(Alfred Hitchcock Presents…; TVR Cultural, vasárnaponként 19:00)

Horváth Andor