Könyv
Szakmunkásbölcselet
Az analitikus filozófia önfelfogása szerint a gondolataink tisztázására szolgáló eszközök szerszámosládája. Ezt az alapító metaforát fogja szaván Daniel C. Dennett „intuíciós pumpákról és más gondolatszerszámokról” szóló kötete. A filozófus „szerelői zsebkönyve” eddigi publikációi legjobban bevált érveiből, magyarázataiból és témáiból válogat, pontosabban a Dennett által „intuíciós pumpáknak” nevezett, kedvenc gondolatkísérleteit alkalmazza azokra a problémákra, melyeket a szerző a filozófia alapkérdéseinek tekint: a jelentés, az evolúció, a tudat és a döntés problémáira. Az „intuíciós pumpák” tisztázó eszközök, kellékek abban az értelemben, hogy első látásra zavarba ejtően homályos területeken a pontosabb kérdések kimunkálását hivatottak elérni, hogy ezeket a kérdéseket azután a pozitív tudományoknak (kognitív neurotudomány, mesterséges intelligencia kutatás, biológia stb.) adják át.
Könyv, Reflexió
Mosolyogj – vagy halj meg?!
Mi oka lenne bárkinek is arra, hogy egy olyan egyértelműen hasznos és üdvözítő szellemi beállítódást tegyen kritika tárgyává, mint az optimizmus és a pozitív gondolkodás? Barbara Ehrenreich amerikai szociáldemokrata szerző elsősorban a cselekvő változ(tat)ás helyett a fennálló viszonyok elfogadását diktáló politikai ideológiaként leplezi le hazája kedvenc életbölcsességét, a kétségbeesett életigenlést és derűlátást. Ahelyett, hogy elfogadjuk, sőt válasszuk azt, amin (úgymond) nem tudunk változtatni, a kötet egzisztencialista felhívása alapján inkább lázadnunk kell ellene, még ha ennek a döntésnek esetleg a kudarc is kölcsönöz tragikus méltóságot.
Könyv, Reflexió
Bugyrok, próféciák
Szomáliai nomádból holland parlamenti képviselő, első számú közellenség, kétszeres emigráns, illetve ki tudja, hányszoros politikai menekült – valószínűtlen életpálya, amely (különösen egy nő számára) csupán a liberális modernitásban lehetséges, és annak minden ellentmondásával és civilizációs hadviselésével is a legjobb kifejezője. Az egyik ellentmondás: általában tiltakozni illik a nemek szerinti hátrányos megkülönböztetés, a szexizmus ellen, feltéve, hogy ez a „saját”, a nyugati nők ellen irányul; egyébként hajlamosak vagyunk azt a liberális tolerancia nevében pusztán kulturális pikantériának felfogni, hogy szűklátókörűség, például – a kritika vitorlájából a szelet eleve kifogni próbáló fogalommal élve – „iszlamofóbia” gyanújába ne keveredjünk. Ami a civilizációs hadviselést illeti, a szerzőnek, Ayaan Hirsi Alinak van oka rá, hogy az efféle multikulturalizmus ellensége legyen: gyerekkorában többek között női nemiszerv-csonkítást szenvedett, felnőttként – az iszlám bírálata miatt – életéért kell(ett) rettegnie a nyugati világ kellős közepén (részletesebben lásd Infidel című, 2006-ban a New York-i Free Press által kiadott önéletrajzát; illetve magyarul az Ulpiusnál 2008-ban megjelent Hitetlent).
Könyv
Mi a „csak”?
Az a négy-öt izmus, melynek a filozoptereknél a humanista műveltség egyoldalúságából és az obskurantizmus termékeny szellemi permisszivitásából adódóan, lévén az abszolútum sötétjében minden tehén fekete, különösen rossz híre van, Richard Dawkins evolúciós biológus és népszerű, napjaink legnépszerűbb tudományos írójának a gondolkodására minden további nélkül jellemző: Dawkins szcientista, pozitivista, ateista, materialista és redukcionista; mégis ellentéte mindannak, amit ezekkel a fogalmakkal az intellektuális nyitottság (deklarált) hívei társítani szoktak: nem a tudománybabona híve, nem a tudományos naivitás foglya, korántsem sótlan alak, se nem fantáziátlan, s végképp nem funkcionális analfabéta.
Könyv
Konyhanyelven
Nem ártott volna több dialektika – itt: az egyedi és az általános közötti le-föl járás és közvetítés – egy ilyen könyvnek, amely kimondottan az efféle átjárásra épül, ám ez is olyasmi, amiből egyetlen könyvnek sincs elég. Például a villa – ezt mondja a cím –, avagy hétköznapi eszközeink, a kézhez álló vizsgálata milyen messzire vezet. Winston Churchill nem a konyhaeszközök, hanem az építészet kapcsán jegyezte meg: „Előbb mi alakítjuk épületeinket, hogy utána azok alakítsanak minket.” (Ugyanez másképp, Kranzberg első törvényének a megfogalmazásában: „A technológia sem nem jó, sem nem rossz, de nem is semleges.”) Ilyesmi itt a szerző, a hétköznapiság fenomenológiájának egy érdekes területére szakosodott Bee Wilson mondanivalója is, egy kis konyhai konzervativizmussal tetézve.
Könyv
Prolegomena minden leendő szakácskönyvhöz
Michael Pollan amerikai újságíró és „ínyenc liberális értelmiségi” – ez egyik recenzense, David Kamp rá vonatkozó jellemzése – profán dologra, az emberi gyomorra alapozta írói karrierjét. Hozzájárult ehhez a közeg, a New York-i hipszter miliő a maga sajátos, Kelet-Európából nézve luxusnak számító problémáival, mint például a vegetarianizmus és a mindenevés dilemmája, az organikus táplálkozás, egyáltalán az etikus étkezés és az állati jogok morális kérdései, ugyanakkor az anyag – az írói és a gyomorban emésztett – ügyes átszellemítése. Ez utóbbi kapcsán egy régebbi könyvének emlékezetes kitétele például az étkezés csaknem buddhista ihletésű meditációs és holisztikus aspektusára hívja fel a figyelmet: az asztalhoz ülés szertartásának kezdetén – mintegy a hagyományos asztali ima helyett – gondolhatunk akár arra is, hogy a tányérunkra kerülő táplálék közvetlenül a Földdel köt össze bennünket, és a megemésztett étel néhány hónappal ezelőtt energia formájában még a Napban volt (vö. Michael Pollan: In Defense of Food: An Eater’s Manifesto. Penguin Press, New York, 2008. 90.); egyszóval az evés nemcsak egyszerű létfenntartás és kalóriapótlás, hanem kozmikus jelentéseket hordozó gyakorlat.
Folyóirat, Reflexió
Posztmodern szöveggenerátor 2.0
Kenyérkereseti – de a hiúság lélektani természetével is kapcsolatos – ügy, amiről nem szokás beszélni: a jelenlegi tudományos irodalom egy részét nem az eszmék szabadpiaci kereslete, hanem a közléskényszer működteti „publish or perish”, „közölj vagy kotródj” jeligével. Míg egyes emberek bélyeget gyűjtenek, addig mások a saját szakmai publikációkat, amelyekről túlzás lenne azt állítani, hogy csak egy szűk kört érdekelnek.
Reflexió
Esetlegesség, irónia, nacionalizmus
„Ki tesz téged másnál különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1 Kor. 4,7)
Magyarságomról a kisebbségben élő magyarok hazátlannak gúnyolása jut eszembe. Amúgy intellektuálisan ez is már passé, lejáratott dolog, ahogyan a román, a magyar vagy bármilyen más nemzeti büszkeség, nacionalizmus. Hazátlanság: sohasem zavart maga ez a szó (a becstelen szándéktól eltekintve), mintha legalábbis természetes dolog lenne valahol otthon lenni. Óvodáskoromtól tudtam, hogy a Föld kerek, és nemsokára rájöttem arra is, miért: hogy ne legyenek rajta kitüntetett helyek. Román kifejezéssel, hogy ne legyen köldöke. (Még Kolozsvár sem az.) Se szakrális Delphoi, se Omphalosz. Korollárium: nem honfoglalhatnak, „szimbolikusan térfoglalhatnak”, különülhetnek el rajta egymástól a végtelenségig az emberek, hanem, mint a kozmopolita és felvilágosult Immanuel Kant írja Az örök békében, „végre is egymást mégiscsak meg kell tűrniök egymás mellett. És eredetileg senkinek sincs a Föld valamely helyén lenni több joga, mint másnak.” Csakis természetes tehát az esetlegesség és a sehonnaniság, amelybe mindössze azért borzadunk bele a világmindenség egy esetleges pontján, mert a saját személyünket valahogyan fontosnak, szükségszerűnek szeretnénk látni a dolgok menetében, meglehetősen narcisztikusan és szolipszistán. „Sehonnai bitang az ember”, írhatta volna Petőfi Sándor, és ez a töredék így tragikusabb és talán költőibb lehetne az ember általános létállapotának metaforájaként. Tovább »