Szomáliai nomádból holland parlamenti képviselő, első számú közellenség, kétszeres emigráns, illetve ki tudja, hányszoros politikai menekült – valószínűtlen életpálya, amely (különösen egy nő számára) csupán a liberális modernitásban lehetséges, és annak minden ellentmondásával és civilizációs hadviselésével is a legjobb kifejezője. Az egyik ellentmondás: általában tiltakozni illik a nemek szerinti hátrányos megkülönböztetés, a szexizmus ellen, feltéve, hogy ez a „saját”, a nyugati nők ellen irányul; egyébként hajlamosak vagyunk azt a liberális tolerancia nevében pusztán kulturális pikantériának felfogni, hogy szűklátókörűség, például – a kritika vitorlájából a szelet eleve kifogni próbáló fogalommal élve – „iszlamofóbia” gyanújába ne keveredjünk. Ami a civilizációs hadviselést illeti, a szerzőnek, Ayaan Hirsi Alinak van oka rá, hogy az efféle multikulturalizmus ellensége legyen: gyerekkorában többek között női nemiszerv-csonkítást szenvedett, felnőttként – az iszlám bírálata miatt – életéért kell(ett) rettegnie a nyugati világ kellős közepén (részletesebben lásd Infidel című, 2006-ban a New York-i Free Press által kiadott önéletrajzát; illetve magyarul az Ulpiusnál 2008-ban megjelent Hitetlent).

A Nyugat „másság” iránti (viszonzatlan) szerelmének a vége felé egyre gyakoribb az, amire korábban, a multikulturalizmus fénykorában, a kilencvenes években, amikor mindenki a másság mellett volt, lehetetlen lévén, hogy esetleg másképp legyen a másság mellett, sőt, még a kétezres évek legelején is alig akadt példa: a liberális beállítódás szerény szkepticizmusából látszólag egyenes ágon levezethető kulturális relativizmus megkérdőjelezésére. A jó élet fogalmát nem tudjuk objektíven megalapozni, úgyhogy az a legjobb, ha a különböző kultúrákat hagyjuk a maguk fogalmait szabadon érvényesíteni, ez volt egykor a tézis. Ez a korhangulat aztán a 9/11-es terrortámadás évtizedében fordult egyet, és egyre több nyugati szerzőnek újra eszébe jutott, hogy a jó élet és a moralitás állapota esetleg meghatározható a lehető legkevesebb fölösleges szenvedésként is, ami a keresett objektív mércét minden további nélkül jelenthetné. Monty Python Az élet értelme című, 1983-as filmjének tanulsága szerint ez egyébként „semmi különös: légy kedves az emberekhez, ne egyél túl zsírosan, néhanapján olvass egy jó könyvet, sétálj, és próbálj békében élni bármilyen nemzetiségű és felekezetű emberrel”.

Jelenleg pedig, minden jel szerint a multikulturalizmus és a vallási tolerancia szaturációs szakaszában Ayaan Hirsi Ali minden finomkodás és kötelezően elvárt „kulturális érzékenység” nélkül így fogalmaz: „Az összes kultúra iránti egyenlő tisztelet a való világban nem az egymással békésen kommunikáló, az ételek és a kézműves mesterségek bájos tarkaságát megőrző, sokféleségükben emelt fővel élő népek gazdag mozaikjához vezet, hanem az elnyomás, a tudatlanság és az erőszak zárt bugyraihoz.” (175.) André Malraux egyszer állítólag azt találta mondani, hogy „a 21. század vagy a vallások évszázada lesz, vagy egyáltalán nem is lesz” – amit aztán hálából közhellyé is csépeltek az érintettek; ebből a századból nézve azonban egyre többek számára úgy tűnik, hogy éppen ellenkezőleg. (Ayaan Hirsi Ali: Nomad. Knopf Canada, Toronto, 2010.)

Rigán Lóránd