Vincze Ferenc: A hegyi hódok tündöklése és bukása

Vincze Ferenc olyan hétköznapi kérdésekre keresi a válaszokat rövidprózakötetében, amelyek mindenkit érintenek és foglalkoztatnak. 24 szövegben mutat be mindennapi szituációkat:
találkozhatunk az albérlet kérdésével, amikor a tulaj bármikor felbonthatja a szerződésünket, vagy a vizsgázás alaphelyzetével. Gyerekkorunkban bizonyára voltunk már valamilyen táborban, ahol soha nem számítottunk semmi rosszra, de mégis történhetett valami váratlan. Mindannyian sétáltunk már a természetben, úgy, hogy csak mi meg a természet voltunk jelen. Ismerős lehet számunkra a disznóvágás kérdése is. De jelen van a könyvben a babona kérdésköre, sőt öngyilkossággal kapcsolatos dilemmák is.

A könyv első benyomásként egy ismerős-ismeretlen érzést közvetít: amikor tudjuk, hogy valami be kell, hogy következzen, csak még nem tudjuk, mi az. Összekötő motívumai a műveknek a hódok, illetve az ő felbukkanásaik és eltűnéseik. Vincze Ferenc köréjük szervezi a kötetet, így teremtve kapcsolatot egyes írások között. Nagyon ritkán tudjuk csak megpillantani ezeket a hódokat, inkább a hiányukat mutatja be a szöveg, vagy korábbi lakhelyüket, ahol ők már nem találhatóak. Jellemzően nem szemtől szembe találkozik velük az aktuális elbeszélő, mindig csak közvetetten. Például csak a hódok csobbanását hallja távolról, ételként hall róluk, a gátjukat látja csak, amikor el akarják űzni őket, már elmentek, vagy csak valakitől hallott róluk, vagy a nyomaikat látja. Donkó Lőrinc személye köt össze bizonyos írásokat, amelyekben a hódok feltűnnek. Utánajár a hódok felbukkanásainak bizonyos településeken, úgy tűnik, egyedül őt izgatja, hogy hová lettek „az apró termetű, kis úszásigényű hegyi hódok”.

Olvasás közben felmerült bennem néhány, végül megválaszolatlanul maradt kérdés. Induljunk ki abból, hogy kik is lehetnek ezek a hegyi hódok? Ha elgondolkodunk azon, hogy van-e vagy volt-e a mi életünkben olyan személy, aki gátakat szabott a fejlődésünkben, majd egyszer csak eltűnt, apró nyomokat hagyva maga után, valószínűleg találunk ilyet. Létezik olyan személy, aki ezentúl is várja a feltűnésüket, de a hódok csak nem bukkannak fel, csak az maradt, amit maguk után hagytak. Mások mintha örülnének, hogy elmentek a hegyi hódok, viszont Donkó Lőrinc mintha szomorú lenne, hogy ő nem láthatja a hódokat. Kik azok a hódok, akiket mindenki szeretne eltüntetni, viszont nyomaikban még mindig itt vannak velünk? Létezik egy hód az életutunkon, aki mindenki számára azonos, vagy mindenkinek sajátja van? Ha létezik egy hód a mi életünkben, aki mindenki számára azonos, akkor lehetséges, hogy valaki azt szeretné, hogy visszajöjjenek? Felmerülnek olyan gondolatok is, hogy ki vagyok én, vagyis mint olvasó, melyik szereplőtípust képviselem? Azt, aki visszavár valakit az életébe, vagy azt, aki a múlttal együtt él, viszont nem vágyakozik utána. Sok kérdést vet fel Vincze Ferenc könyve, viszont kevésre ad nekünk választ, reméli, hogy mi magunk gondolkodunk el ez ezeken.

Egy-egy pillanatig olyan témákat is lebegtet a szemünk előtt, mint a multikulturalizmus, a szerelem, a család, a munka vagy a vallás. A kötet nyelvezetében megjelenik az Erdélyben együtt élők nyelve, közös sorsuk ‒ ami olykor az, némileg ironikus hangnemben bemutatva, hogy kiűzzék a hódokat, és ennek érdekében egységes egészként kell helytállniuk. Egy falut látunk például, amelynek lakói azért tüntetnek, hogy tűnjenek el a hódok. Aztán amikor valóban tenni próbálnak ellenük, addigra a hódok már eltűntek maguktól.

Vincze Ferenc olyan helyzeteket teremt, ahol nem szeretne belekényszeríteni bizonyos szerepekbe ‒ jogot és teret hagy az olvasó számára, hogy maga döntse el, hogyan válaszol egyes kérdésekre, illetve hogyan értelmezi a történetekben felvetett témákat.

(Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2020.)

Kolcsár Andrea