Bogdan Suceavă: Éjszaka valaki meghalt érted

„Tisztelet az eltávozottnak. Testként kezelt test. Tisztelet. Közben a mi halottainkat, a forradalom halottait, akikért százával gyújtjuk a gyertyát olyan helyeken, ahova békeidőben csak a kutyák vizelnek, a mi halottainkat ledobják a cementre, és meztelenül filmezik. A filmet úgy nyersen, átdolgozás nélkül sugározzák. Hús. Vér. Cement.” (368.) De mégis mi alól old fel egy elnyomó hatalom forradalom általi megsemmisítése? Kinek van hatalma hatalmat adni az embernek? Kié a forradalom? Pontosan melyik is az a haza, amelynek fiai volnánk? Végtelen számú ehhez hasonló kérdést lehetne feltenni Bogdan Suceavă Éjszaka valaki meghalt érted című műve kapcsán, ugyanis a kezdetben könnyednek nevezhető hangvételtől hullámvasútszerűen jut el addig, hogy saját magát és olvasóját is képen vágja a valósággal. Az 1969-ben született matematikus, ma a Kaliforniai Állami Egyetem professzora, a 2000-es évek elején hagyta el Romániát továbbtanulásának érdekében. 2010-ben publikálta Noaptea când cineva a murit pentru tine című regényét, mely 2020-ban jelent meg Vallasek Júlia magyar fordításában.

Egyszerre lehetünk nem csak szem- és fültanúi, hanem a mesélővel összeolvadva megélői is az 1988-89-es évek történéseinek, melyek a romániai forradalmat megelőző időszak bizonyos részeit, húsbavágóan, az összes érzékszervünkre hatva ismertetik meg velünk. Párhuzamosan vezeti olvasóját a kaszárnyában zajló életforma és a decemberi események leghangsúlyosabb napjain keresztül, akár egy idegenvezető, apró anekdotikus kitérésekkel téve érthetőbbé az összképet. Az ebből kialakuló történetszálak hirtelen zuhannak a mélybe a pillanatnyi felszabadulásból, melyet akár egy a kaszárnyában, titokban megnézett Barcelona-Sampdoria focimeccs is megtestesíthet. Ezek azok a pillanatok, amikor nem számít, hogy Pofának a dossziéja nem tiszta a kommunista párt szemében a Németországban élő rokonok miatt, amikor senkinek sem jut eszébe, hogy Jóska és Árpád esetleg nem közülük való, de ha ők nem, hát akkor ki az, és annak sincs semmilyen jelentősége, hogy a marxista ideológia szerepelt-e a neveltetésedben. De ha a kaszárnyában nem számít, ahol pontosan azt akarom és teszem, amit a hazám akar, akkor hol?

Talán ott és akkor, amikor „Ceaușescu kigyógyít a hazafiságból” (255.), és most már szabad önzőséggel lehet saját sebeket nyalogatni az évtizedek elnyomása után, mert valójában mindenki tudja, hogy sohasem voltak ők ennek a hazának a fiai, mert a haza lemondott róluk, a tisztátalanokról, akiknek a dossziéit a haza, mint féltő atya piszkította be. Kik valójában az ők? Akik egy világra születésnyi idővel tartoznak a hazának, viszont ennek a szerződésnek a megkötésébe nem volt beleszólásuk, csupán fizetniük kellett, díszlépésben meneteléssel, üres tárú kalasnyikovval a kezükben, budipucolással, Dinamo meccs előtti havat lapátolással. Amíg egy ország népe tartozik Ceaușescunak a haza nevében, testvérek vagyunk a törlesztésben. „Mit vitt magával Ceaușescu a sírba?” (375.), talán a sérelmeken felülemelkedő testvériséget, azon a sérelmen, hogy valaki „a fekete bárány, aki véletlenül került oda. Akinek annyi külföldön élő rokona volt, hogy semmilyen bevetésre nem küldhették azon kívül, hogy papírt hordjon a szecskázóba. A fekete bárány, a másodrendű állampolgár, egy szinten a magyarokkal, az imperialisták eszközeivel ugyebár” (202.), viszont a halál és sír között még belefér egy közös tánc a vér látványától fellelkesülve.

A regény kilenc fejezetének szerzői összefoglalóit összeolvasva, egyfajta lírai summázásra találhatunk, ami valójában önállóan is megállna a lábán. Az érzékszerveinkre hatva láttatja a feltekintés pillanatában az eget, érezteti az olvasóval apró létét, a lélegzetvétellel tüdőbe hatoló ólom szagát, az időérzék felborulását, az eszmék formálhatóságát és sérülékenységét, az életet. A halált. Annak a súlyát, ha értem, 30 évvel későbbi olvasóért halnak meg Temesvár vagy Bukarest utcáin forradalmárok, vagy 70-100 évvel ezelőtti világháborúk harcosai. Egy szemért mindig oda kell adni egy másikat, ezt tudjuk, ezt belénk nevelik, de ki dönti el, hogy kinek a szemét? A haza, akinek a kilenchónapnyi tartozást ki kell fizetni? A győzelem mögött valóban emberek vannak, akik nem azt akarták. Őket szeretjük veszteseknek, feláldozhatóknak, esetenként feláldozandóknak nevezni. A mesélő nagyon pontosan érzi az ehhez hasonló mélységeket a teljes szövegben, és nem csak az összefoglalókban, ahol az olvasónak szüksége van arra, hogy a drámai hangvételt enyhítse, kapaszkodót nyújtson neki egy levegővételhez való jutásban, ugyanakkor ezzel felerősítve a forradalom és a hadsereg abszurd ábrázolását. A forradalom valójában azé, akinek elég veszítenivalója van.

De hol van ebben a matematika? Mondhatni Cristi életében, ahol sorsdöntő a matematika felvételi az egyetemre, ahol dönteni kell, hogy a protekcióval is kikerülhetetlen hivatalos sorozás vagy a Matematika Lapok versenyén való részvétel szolgálja jobban a hazát. Esetleg ott, ahol a Matematika Szakos Hallgatók Ligájának statútumának megírásában nem nézik jó szemmel, ha szerepel olyan, aki marxista nevelésben részesült, még akkor sem, ha őt is Riemann védi valahonnan az égből. Azt hinnénk, „előbb vagy matematikus, és csak azután román” (110.), de mint kiderül, ez elég valószerűtlen. Pont annyira utópisztikus, mint azt hinni, hogy nem a katonai sisak vagy a 0396-os egység szürke-kék ruhája számít, amikor valakire rászegezik a csőre töltött revolvert. „A szürke-kék ruha kockázata.” (363.)

Bogdan Suceavă szövege a groteszk nevetések, felháborodottság, düh, tenniakarás, gyász, és olykor naivitás regénye egyben. Felfedi azt, amivel senki sem szeretne szembesülni: hogy a szabadság nem az autók páros és páratlan napokon való használatát jelenti, de még a külföldi tévéadók veszélytelen megtekintése sem az. Hogy a szabadság és a káosz sohasem függetlenek egymástól, de a kiteljesedésben mindig együtt vannak jelen, hogy közellenség nélkül nincs köz. Csak mi vagyunk és a csőre töltött revolverek egymás felé fordítása, miközben a háttérben „a Szabad Román Televízió lelkendező képsorait sugározza”. (219.)

(Ford. Vallasek Júlia. Marosvásárhely, Lector Kiadó, 2020.)

Balog Alexandra