Mi oka lenne bárkinek is arra, hogy egy olyan egyértelműen hasznos és üdvözítő szellemi beállítódást tegyen kritika tárgyává, mint az optimizmus és a pozitív gondolkodás? Barbara Ehrenreich amerikai szociáldemokrata szerző elsősorban a cselekvő változ(tat)ás helyett a fennálló viszonyok elfogadását diktáló politikai ideológiaként leplezi le hazája kedvenc életbölcsességét, a kétségbeesett életigenlést és derűlátást. Ahelyett, hogy elfogadjuk, sőt válasszuk azt, amin (úgymond) nem tudunk változtatni, a kötet egzisztencialista felhívása alapján inkább lázadnunk kell ellene, még ha ennek a döntésnek esetleg a kudarc is kölcsönöz tragikus méltóságot.

B. E. mellrákban betegedett meg előző könyve, az egyesült államokbeli munkásosztály helyzetéről szóló Nickel and Dimed (2001) befejezése után. Alapélménye az volt, hogy az egészségügyi rendszer a betegség tapasztalatát, a tumort rózsaszínű cukormáz bevonattal tálalja, nem csupán megszépítvén és normalizálván a sorscsapást, hanem (pozitív vagy negatív, kétségbeesett vagy türelmes) hozzáállása mentén egyenesen az áldozatot, a beteget téve felelőssé a saját helyzetéért. Mosolyogni és tűrni kell azonban nemcsak a betegségnek, hanem a vállalatnak való kiszolgáltatottság állapotában is. Zig Ziglar keresztény motivátornak a leszázalékoltakhoz, a munkanélküliségbe süllyedőkhöz és a fölöslegesekhez címzett mantrája: „Minden a te hibád; ne okold a rendszert; ne okold a főnöködet – dolgozz keményebben, és imádkozz többet!” (116.) Mindahányszor ugyanis nincs valós megoldás, a hozzáállásunkon kell változtatni, sikernek vagy „lehetőségnek” keresztelvén át a kudarcokat és savanyúnak a szőlőt.

A pozitív gondolkodás az eszmetörténet tanulsága szerint is a legbizonytalabb és legsötétetebb korokban domináns, kompenzatorikus válságtünet. (Klasszikus példa erre a poliszok világának fölbomlásakor a „belső városállamba” való visszavonulást javalló sztoicizmus.) Legközelebbi rokonai a gyermeki kiszolgáltatottság állapotából átöröklött mágikus, vágyvezérelt gondolkodás, a kimagyarázó racionalizálás és a kognitív disszonanciaredukció egyéb, gyenge formái. Mit lehet tenni, ha már nincs mit tenni? Az ezredfordulón (újjá)született, az adott világrendet közvetve igazoló pozitív pszichológia üzenete szerint a képzeletben („pozitív vizualizáció”), az önostorozásban (motiváció), a vallásos mantrákban és az önszuggesztióban (neurolingvisztikus programozás, NLP) kell keresni a megoldást. Pangloss mester, a lehetséges világok legjobbikát logikusan levezető Leibniz karikatúrája juthat eszünkbe a Candide-ból, Voltaire regényhőse, aki voltaképpen egész életében „iszonyúan szenvedett, de mivel egyszer azt állította, hogy minden jól van ezen a földön, ezentúl sem állíthatott mást, bár réges-rég nem hitt már benne”. Ehrenreich egy másik, valóság- és cselekvéselvű hagyományt szólaltat meg, amely viszont Che Guevara mottójának a moralitása alá rendelhető: „Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent!” (Vö. Marx 11. Feuerbach-tézisével.) (Barbara Ehrenreich:  Bright-Sided: How Positive Thinking Is Undermining America. Picador, New York, 2009.)

Rigán Lóránd