Nemes Z. Márió: Bauxit (Palimpszeszt – Prae.hu, Budapest, 2010.)

Szín: hússzínű

Szó / szókapcsolat: zsíros gép

Ennivaló: töltött paprika

Film: Mulholland Drive

Zene: Nirvana: Heart Shaped Box

10 mondat

1. A huszadik század elején egy román előavantgárd szerző, aki Urmuznak nevezte magát, olyan bizarr rövidtörténeteket írt, amelyben szereplői egy szemből, egy pofaszakállból és egy szoknyából tevődtek össze, vagy másutt szögesdróttal bekerített kecskeszakállt, netán aromatikus facsőrt viseltek.

2. Nemes Z. Márió versei a legradikálisabb költői kísérleteket (Urmuzhoz hasonlóan) a testkép illetve a nyelvi absztrakció terepén hajtják végre.

3. Szétszedett testekkel, testgépekkel, testimitációkkal, kipreparáltnak ható testrészekkel kerül szembe lépten-nyomon a kötet olvasója, és ha szembekerül velük, legalább olyan nehezen szabadul tőlük, mint az egyik vers beszélője: „Valami belement a szemembe, / és azóta ott lakik.” (13.)

4. A testi viselkedés kényes pontjait, tabuit sorra döntik le a versek, akár Hieronymus Bosch a Gyönyörök kertje című képen, Nemes Z. Máriónál például gyakori, hogy a szereplők benyúlnak egymás szájába vagy egyéb orális agressziót követnek el egymással, nem ritkán váratlan eredménnyel: „Benyúlok a szádba, de amit találok, röhög és elszalad”. (29.)

5. Az emberi, az állati, a növényi, az ásványi és a gépi szférák teljes egyenértékűséggel vannak jelen a képi világban: mekanomorf és zoomorf hibridek, ordító virágok és bogárjavítók, hegesztett Puskinok bukkannak fel a szövegekben, a legszenvtelenebb hanghordozás mellett.

6. Ez a világ az érzékelést és a nyelvet is meghatározza tehát, számomra a kötet talán legerősebb mondata az, amelyik mintegy mellékesen megmutatja, milyen típusú filozofikus belátások következhetnek egy ilyen világszerkezet radikális végiggondolásából: „Azt kívánom, hogy ne legyen nyálad, azt kívánom, hogy ne legyél.” (74.)

7. A kortárs magyar költészetben Nemes Z. Márió legközelebbi rokona ezt a radikalitást tekintve alighanem Németh Zoltán, aki 2000-ben megjelent verseskönyve (A szem folyékony teste) óta, A szem sötétje vagy a Koromevés című szövegeiben, majd A perverzió méltóságá-ban (2002) még kibontottabb formában kísérletezett hasonló effektusokkal, igaz, inkább a testi radikalizálásra összpontosítva, és kevésbé tágítva ki az absztrakciós szintet a növényi-ásványi irányok felé: „A szem sötét árnyék, a test / folyékony csatornáin úszik, / nyálam ismeri csak.”; „Katalizátoros autók kipufogóiról / begyűjtött korom előkelő, száraz íze / van most a számban.”

8. Az, hogy a kötet versei az absztrakció irányában mozdítanak ki nyelvi paneleket, jól látszik az olyan szöveghelyeken, ahol rögzült nyelvi formulákba helyettesít be a szöveg más kontextusokból érkező szavakat („a szájakat ne ingerelje”; „mi vagyunk a matiné, mi vagyunk az élet”), vagy ahol váratlan, a köznapitól eltérő oppozíciós szerkezeteket hoz létre („Nagy kezemmel csak rá mutogatnék, kis kezemmel mindig simogatnám.”).

9. Kifejezetten konceptuális, ennyiben „laboratóriumi” költészet ez – de épp ennek következtében képessé válik arra, hogy nyelvileg mutassa meg, mihez képest ember az ember, hiszen az emberről beszél, olyan rituálék, gyakorlatok, nyelvi kódok felől, amelyek legfennebb a nem-emberi kontextusából tűnhetnek távoli ismerősöknek.

10. A kérdés, hogy ez a nem-emberi az ember után van-e (tehát poszthumán), vagy az ember előtt (ha mondjuk a „visszamegyek a test elé, bele a tejbe” mondatnak tulajdonítunk kiemelt jelentőséget), félrevezető, történeti linearitásba helyezné szerintem Nemes Z. Márió kísérletét: ebben az értelemben, az ásványi, növényi, állati kontextusokra is figyelve, azt gondolom, az időtlen emberen-kívüli felől láthatunk rá valamire, egy eddig nem létezett nyelv szókészletével és szintaxisával ismerkedve.

Balázs Imre József