REFLEX

„Ki tesz téged másnál különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1 Kor. 4,7)

Magyarságomról a kisebbségben élő magyarok hazátlannak gúnyolása jut eszembe. Amúgy intellektuálisan ez is már passé, lejáratott dolog, ahogyan a román, a magyar vagy bármilyen más nemzeti büszkeség, nacionalizmus. Hazátlanság: sohasem zavart maga ez a szó (a becstelen szándéktól eltekintve), mintha legalábbis természetes dolog lenne valahol otthon lenni. Óvodáskoromtól tudtam, hogy a Föld kerek, és nemsokára rájöttem arra is, miért: hogy ne legyenek rajta kitüntetett helyek. Román kifejezéssel, hogy ne legyen köldöke. (Még Kolozsvár sem az.) Se szakrális Delphoi, se Omphalosz. Korollárium: nem honfoglalhatnak, „szimbolikusan térfoglalhatnak”, különülhetnek el rajta egymástól a végtelenségig az emberek, hanem, mint a kozmopolita és felvilágosult Immanuel Kant írja Az örök békében, „végre is egymást mégiscsak meg kell tűrniök egymás mellett. És eredetileg senkinek sincs a Föld valamely helyén lenni több joga, mint másnak.” Csakis természetes tehát az esetlegesség és a sehonnaniság, amelybe mindössze azért borzadunk bele a világmindenség egy esetleges pontján, mert a saját személyünket valahogyan fontosnak, szükségszerűnek szeretnénk látni a dolgok menetében, meglehetősen narcisztikusan és szolipszistán. „Sehonnai bitang az ember”, írhatta volna Petőfi Sándor, és ez a töredék így tragikusabb és talán költőibb lehetne az ember általános létállapotának metaforájaként. Tovább »