Max Blecher 1934 júniusában jelenteti meg Áttetsző test című verseskönyvét. Egy hónappal később már egy következő verseskönyv tervéről számol be Saşa Panának, az Unu szerkesztőjének. Ekkoriban kiemelten foglalkoztatja Blechert a szürrealizmus-kérdéskör: „A hétköznapi élet irrealitása és illogikus működése már rég nem homályos intellektuális spekuláció számomra: én élem ezt az irrealitást és fantasztikus eseményeit. Az egyes számú dolog, amire felhatalmaztam magam, a belső tetteim következetessége alóli felszabadulás volt – megpróbáltam áttörni a következmények korlátait, és mintegy az önmagammal szembeni őszinteség jegyében arra törekedtem, hogy a hallucináció igézetét is a tiszta tudatéval egyenértékűként kezeljem. Aztán hogy a szürrealitás hogy és mint növeszt csápokat belőlem, azt nem tudom és nem is tudhatom. (…) Az ideális írásmód az lenne számomra, ha áttehetném az irodalom nyelvébe azt a magasfeszültséget, amelyet Salvador Dalí festményein érezni. Ezt szeretném megvalósítani – a hűvös őrületet, amelyik teljességgel olvasható és lényegszerű. A robbanások a szoba falai közt történjenek, ne valahol messze, valószerűtlen és absztrakt kontinensek között.” Az a verseskönyv, amelyik ennek az írásmódnak a jegyében készült volna, végül nem valósult meg. Az Áttetsző test némelyik szövegében már jelen vannak a félig éber hallucinációk képsorai, máshol még csak függöny mögül, keringőritmusokból integetnek elő. Blecher mindvégig vizionárius költő, látomásokat és rejtett összefüggéseket ír verseibe, de nem mindenhol szürrealista.

 

*

Darvay Tünde képeiben három dolog ragad meg, ezek együtteséből tudom első ránézésre, hogy az ő munkájáról van szó: a szín, az alakok és a játék az anyaggal.

A színek markánsak, élők, izgalmasak. Élénkségük ellenére nem biztos, hogy egyben vidámak is – mondjuk inkább azt, hogy az életnek és a hangulatoknak egy széles skáláját fedik le, kiegészítve egymást. Darvay Tünde kékjei és zöldjei olyasfajta finom dinamikákat visznek be a képekbe, amelyek az álomszerűség, a köznapiból a látomásba való átmozdulás jelölői is lehetnek. I feel blue, I feel purple, I feel orange – mondhatja valaki, aki a képeket nézi, és mindez egyszerre lesz igaz.

Az alakok sok szempontból gyermekrajzszerűek – egyszerűek, de egyben a mítoszok egyszerűségéből is táplálkoznak. Az alakok miatt juthat eszünkbe leginkább Chagall e képeket nézve. A gravitáció nem földi sem Chagallnál, sem Darvay Tündénél, hanem szimbolikus. Megnyúló végtagok, egymás felé vezető mágneses erők jelzik, hogy ezek a képek leggyakrabban viszonyokat mutatnak meg, nem annyira individualitásokat. Mint régi, szakralitástól nem ódzkodó képeken, a figuráknak általában kísérőik vannak: madarak, tárgyak, különös lények, hangszerek. Számomra Chagall mellett Victor Brauner archaikus kétdimenziós figuráinak körvonalai is felrémlenek a munkákon – és amikor ezt mondom, nem annyira hatást, inkább szellemi rokonságot feltételezek az alkotói világok között. Élete második felében Brauner épp az anyaggal – viasszal, fával – dolgozva léptette át három dimenzióba az egyébként latin-amerikai vagy egyiptomi vizualitással érintkező alakjait. És pontosan ez vezethet át bennünket Darvay Tünde anyaggal való kísérleteihez.

A viszonyok, dinamikák térbeli megjelenítéséhez a kiállított képek a felületek görbületeit, hiányait, periférikus elemeit is használják. Egyértelmű, hogy ez nem-euklideszi festészet. Az anyag, a talált fadarab a véletlenszerűt és egyben a szükségszerűt is beleviszi a képbe. A szürrealizmus ismerői tudják, hogy a véletlen és a szükségszerű paradox együttléte fontos része a világ szerkezetének.

*

 

Miért érezhetjük úgy tehát, hogy Darvay Tünde képei találnak Max Blecher verseihez, prózájához? Láthattuk, hogy mindkettejük munkásságának vannak érintkezési felületei a szürrealizmussal, noha ebben nincs semmi programszerű. Chagall munkáinak szürrealitását Breton például csak későn, a negyvenes években fogadja el. A metaforikusság és a tárgyak felszabadítása, az állati-növényi-emberi szférák közti határok elmosása az, amit Breton a legfontosabbnak tart Chagallnál, és beszél a Chagall-színek mágikus voltáról is.

Blecher verset küld Breton folyóiratának, a Le Surréalisme Au Service de la Révolution-nak, a vers meg is jelenik. A költő kulturális utalásai, háttere, nyitottsága azonban a szürrealizmus előtörténetébe is elvezetnek, ahol Apollinaire vagy Chagall vagy a dada előtti Tristan Tzara munkái visszhangoznak. Szerencsés találkozás ez, szerencsés találkozások ezek. Közös pont még az összekapcsolódásokhoz Párizs és a lélek gomolygása. Párizs egymásba nyitja a képek és lelkek tereit, kinti és benti tájakat, Max Blecher így ír erről, idézzük ezt egyszerre lezáró és megnyitó gesztussal: „Ott hagytad csomagjaid a szállodában s bennük lelked is / Otthoni lelked melyet gondosan pakoltak bazsalikomos ruhák közé / Úgy bolyongtál hát az utcákon, lélek s bőrönd nélkül, mint hústalan szellem / Mint felhő az aszfaltszínű égen, formátlan, gomolygó felhő, / Az utcákon újra s újra házfalakba ütközött kezed, / Hadonásztál velük őrültmód, és közben zúgott fejedben hogy Párizs Párizs”.

 

Balázs Imre József

 

(Elhangzott Darvay Tünde Álmok és mélységek című kiállításának megnyitószövegeként, 2019. december 6-án, a marosvásárhelyi Bernády Házban. A rendezvényen bemutatták Max Blecher Áttetsző test című verseskönyvét is, amelyet Darvay Tünde illusztrált. Fotók: Bálint Zsigmond)