„Hogyha durván le akarnám egyszerűsíteni, mi is történik A prágai temető lapjain írói szempontból, akkor azt mondhatnám: a Baudolino hőstípusát Eco ezúttal a Loana királynő titokzatos tüze narrációs eljárása felől jeleníti meg…”

Hat séta a fikció erdejében című könyvének hatodik „sétája” során Umberto Eco a „fiktív jegyzőkönyvek” kérdéskörét járta körül. Tulajdonképpen azt, hogy meg lehet-e különböztetni egy valós történetet egy fiktívtől. (Poétikailag nem, mondja Eco, hiszen abban a pillanatban, ahogy megpróbálnánk körvonalazni néhány elvet, amelyek alapján a különbség beazonosítható, máris ellenpéldák sorát lehetne felsorakoztatni.) És hogy vannak-e olyan esetek, amikor a valóság értelmezésébe fiktív elemeket keverünk. (Vannak, természetesen. Nem kell messzire mennünk – Eco maga is legalább két regényének, A Foucault-ingának és a Baudolinónak állította a középpontjába a hamisítók/hazudozók terveinek elszabadulását. Azt, ahogy a fikció életre kel, működni kezd a valóságban.) A legfontosabb fogódzók egyike a paratextus: mindazoknak a jelzéseknek az összessége, amelyek magát a szöveget kísérik. Ezeknek nagy része (szerzőség, műfaji jelzés, előszó, a kontextus, amelyben elhelyeződik a mű stb.) épp azt teszi lehetővé, hogy beindítsuk a fikciós vagy a valóságra vonatkoztató olvasás technikáit.

A Hat séta… 186–196. oldalain (Európa Könyvkiadó, Bp., 1995) Eco egy igencsak nagy karriert befutott mű történetét járja körül: a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei (1905) forrásairól, kollázs-jellegéről beszél. A szöveg vándormotívumok sűrített gyűjteménye. Többek között Maurice Joly és Hermann Goedsche 1800-as évek második felében írt fikciós munkái jelentették a kiindulópontját. Eco a hamisítványok behelyettesítés-logikáját követve olyan szövegelőzményekre is rábukkant saját kutatásai során, mint Eugène Sue (A nép rejtelmei c. regény) vagy Alexandre Dumas Egy orvos feljegyzései című műve. Ezek a szövegelőzmények természetesen a saját célokhoz leginkább illeszkedő ellenségképet, összeesküvéselméletet vázolják fel – az antiszemita vonulat innen még hiányzik (és Goedschénél fog felbukkanni). A szöveg létrejöttének történetében szépen kimutatható, ahogyan a fikciós és a valós kód szerint olvasandó munkák hivatkoznak egymásra – végül minden szétszálazhatatlanul összekeveredik, és a második világháborús haláltáborok létrehozásának egyik fontos érvévé avanzsálnak a fiktív (de valósnak álcázott) Jegyzőkönyvek.

Nem biztos, hogy a Hat séta… írása közben Eco tudta, hogy ezeken az oldalakon egy regény szinopszisát vázolja fel. Pedig azt tette. 2010-es könyve, A prágai temető (Il cimitero di Praga) nagyjából azt az eseménysort és azokat a szereplőket követi végig, akik a Hat séta… filológiai nyomozásában már felbukkantak. A könyv 2010 októberének végén jelent meg olaszul, és egyes híradások szerint novemberben már 230 000 eladott példánynál tartott. A magyar (és az angol) kiadás 2011-ben várható. A román fordítás (Ștefania Mincu munkája) viszont 2010 utolsó napjaiban már a könyvesboltokban volt (Cimitirul din Praga, Polirom, Iași, 2010).

Már a Baudolino esetében is látszott, hogy Ecónak vannak összegző hajlamai: a korábbi könyvek fogásait, hőstípusait, problémakezelését újabb és újabb történelmi kontextusokban, alműfajokban próbálta ki. Hogyha durván le akarnám egyszerűsíteni, mi is történik A prágai temető lapjain írói szempontból, akkor azt mondhatnám: a Baudolino hőstípusát Eco ezúttal a Loana királynő titokzatos tüze narrációs eljárása felől jeleníti meg: Simonini ugyanúgy emlékezetkihagyásokkal küzd, mint a Loana-kötet Yambo nevű antikváriusa (ráadásul Simonini ugyancsak régiségkereskedőnek álcázza magát, most éppen Párizsban, az 1800-as évek végén), a hatást (és az emlékek felfrissítését) pedig ugyanúgy korabeli illusztrációk pezsdítik fel, mint az előző Eco-regényben. Itt főleg a korabeli francia sajtó metszeteivel találkozunk. Baudolino sokféle dolgot hamisított: János pap levelét és a Szent Grált például. Az új regény Simoninija hamis végrendeletekkel kezdi, aztán egyre több titkosszolgálati megrendelésnek tesz eleget, „főművei” talán a Dreyfus-ügy kompromittáló aktái, illetve a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei. Természetesen a regény fikciója szerint. Jól látható tehát: a Baudolino és a Loana királynő felől Eco visszatért egyik legkarakteresebb témájához, az összeesküvéselméletek terjedéséhez, amelyek A Foucault-inga alapelemét is jelentették.

A korszak megidézéséhez Eco még Sigmund Freudot is segítségül hívja: Froïde névváltozattal a bécsi doktor a traumák feloldásának (akkor még) hipotetikus módszeréről beszél Simonininek. Emez pedig jó tanítványnak bizonyul: bár skizofréniával küszködik jegyzetei megfogalmazása közben (hol egyik személyisége, hol a másik jegyezget a naplójába), az önpszichoanalízis bizonyos értelemben sikerrel jár: Simonini eljut a regény vége felé annak a traumatikus pillanatnak a felidézéséig, amely a részleges emlékezetvesztést kiváltotta nála. A két bejegyzőn kívül egy nagybetűs Narrátor is fellép a könyvben (Eco nyílt kártyákkal játszik: így, Narrátorként nevezi meg – az ő elbeszélői kompetenciája elsősorban addig terjed, hogy időnként összefoglalja és lerövidíti a két naplóbejegyző mondandóját.) A kialakított elbeszélői helyzet mindenesetre többrétegű, ahhoz hasonlít, amit a Hat séta… lapjain láthatunk időnként ábrák formájában.

A regény fokozatosan alakítja ki a Simonini karakterét: első monológjai értekező hangnemben szidalmazzák a különböző nemzetekhez tartozókat, vérbeli nemzetkarakterológusi hévvel. Megkapják a magukét a franciák, a németek, a zsidók, és egy-egy félmondatban a spanyolok, a horvátok, a máltaiak, az angolok és még sokan mások. Az önleleplező ressentiment természetesen lépten-nyomon előbukik a sorok közül – a németekre vonatkozó vélemény például egyetlen rövid németországi utazás alapján alakul ki. Miután a papok, a nők és a homoszexuálisok is sorra kerültek, és még csak a huszadik oldalnál tartunk, akkorra nagyjából világossá válik, milyen az az elbeszélő, akit hallgatunk: válogatás nélkül gyűlölködik mindenki iránt. Nyilván önmagát is gyűlöli.

A regény szinte kizárólag valós személyeket léptet fel Simonini kivételével: Garibaldi, Freud, Alexandre Dumas, Ferdinand Walsin-Esterházy, Léo Taxil illetve a titkosszolgálati vezetők gyakorlatilag mindannyian létező figurák, a jól bevált történelmi regény-recept szerint. A regényszöveghez fűzött narrátori függelék így kommentálja Simonini státusát: „Ha jól belegondolok, Simone Simonini, bár egy kollázs eredményeképpen jött létre, és így olyan dolgokat tulajdonít neki a regény, amelyeket mások követtek el, bizonyos értelemben szintén létezett. Sőt, hogy egészen pontosan fogalmazzak, még mindig köztünk van.” (445.)

Igazi kalandorregényről van szó tehát, amely ugyanakkor olvastatja magát, belevisz a tizenkilencedik századi történelem sűrűjébe, és bőven előretekint a huszadik századra is. Fals hangot regényírói szempontból nem igazán fog, valószínűleg azért sem, mert a skizofrén személyiség két oldala eleve némi komikummal ellenpontozza egymást kommentárjaiban – a fals hangok pedig nem az egy-az-egyben veendő szólamban bukkannak fel, hanem az eleve távolságtartással és iróniával kezelendő kategóriába kerülnek. A tegnap szigete elvontan terjengős „konfliktusát”, illetve a Loana királynő titokzatos tüze gyakran pátoszba csúszó hangnemét, féligsikerült voltát egyértelműen meghaladta Eco, a pikáns, vitatott témafelvetés pedig ezúttal garantálja a nagy példányszámot is.

A könyv körüli viták előreláthatólag arról fognak szólni (és már szólnak is), hogy nem túl veszélyes-e egy olyan narrátort felléptetni, főhőssé (antihőssé) választani, aki több száz oldalon keresztül alkalmazza a gyűlöletbeszédet (zsidókkal, jezsuitákkal, nőkkel, homoszexuálisokkal kapcsolatban, erről már volt szó) – és ezzel kapcsolatban nincs a regényben úgynevezett „eligazító” kommentár. Nincs közvetlen formában morális állásfoglalás a főszereplő tetteivel kapcsolatban. (Indirekt módon persze van – Simonini minden lehetséges morálisan kétes dolgot elkövet: gyilkol, elárulja barátait, börtönbe juttat másokat, hamisít, feketemisén vesz részt stb. stb.)

Én ettől nem tartanék különösebben az Eco-kötet kapcsán: Dan Brown regényei lényegesen nagyobb példányszámban és az irónia idézőjelei nélkül beszélnek hasonló dolgokról, az akciófilm-realizmus pedig már régóta feszegeti a „ne ölj” parancsolatával kapcsolatos problémahalmazt, jóval alacsonyabb intellektuális színvonalon.

A kérdés, amelyik inkább foglalkoztat, az összeesküvéselméletekkel kapcsolatos. Eco tulajdonképpen annyit tesz a regényben, hogy „szerzősíti” azokat a hamis iratokat, amelyek legtöbb konspirációs elmélet kiindulópontját képezik. Megmutatja a technológiát, ahogyan ezek készülnek. Arról ugyanakkor, hogy a történelem mozgásait mennyiben a háttérjátszmák szabják meg, korántsem optimista a kirajzolódó kép. A regényben nyüzsögnek a titkosszolgálatok emberei, a kémek és különféle, világot átfogó hálózatok képviselői. A legmegnyugtatóbb, amit a regény mond, tulajdonképpen az, hogy ezek a titkosszolgálatok gyakran tévednek. Vagy nem látják előre a terveik kimenetelét. És hogy a különböző érdekkörök harcban állnak egymással, tehát nem „mindenhatóak”.

Egy regénynek persze nem megnyugtatónak kell lennie. Eco kedvenc figurája, azt hiszem, továbbra is a detektív, aki egyben filológus is – és ezzel visszakanyarodtunk az első regény, A rózsa neve végpontjához. Az igazság kiderül (a hamisítások láncolatáról pontos képet kapunk), de a nyomozás bizonyos értelemben sikertelen. Talán arról van szó, hogy az igazság kiderítése a nyomozón múlik, a nyomozás sikere viszont nem? Talán igen.

(Umberto Eco: Cimitirul din Praga /A prágai temető/. Trad. Ștefania Mincu. Polirom, Iași, 2010)

Balázs Imre József