Kenyérkereseti – de a hiúság lélektani természetével is kapcsolatos – ügy, amiről nem szokás beszélni: a jelenlegi tudományos irodalom egy részét nem az eszmék szabadpiaci kereslete, hanem a közléskényszer működteti „publish or perish”, „közölj vagy kotródj” jeligével. Míg egyes emberek bélyeget gyűjtenek, addig mások a saját szakmai publikációkat, amelyekről túlzás lenne azt állítani, hogy csak egy szűk kört érdekelnek.

A Metalurgia International című, a Thomson Reuters által jegyzett hazai szakfolyóiratot azonban evidens módon – a szeptember közepén, az idei hatodik lapszám kapcsán kirobbant botrány tanúsága szerint – még a tulajdon szerkesztői sem olvasták, ugyanis csuklás nélkül átengedték a Belgrádi Egyetem két tanára és egy doktori hallgatója rikító szaktanulmány-paródiáját „a véletlenszerű adatok feldolgozására használt transzformatív hermeneutikai heurisztika kiértékeléséről” (Evaluation of Transformative Hermeneutic Heuristics for Processing Random Data). A derék kutatók nyilatkozata alapján az önleleplezés nem is annyira a romániai tudományos folyóiratkultúrát, hanem inkább a leggyengébb ellenállás elve alapján pontokat gyűjtő szerb kollégáikat és a szakmai közlések egyoldalú – illetve még egyoldalúságában is torz – mércéjének alkalmazása nyomán történő szakmai előrelépések gyakorlatát érinti. Az eset tanulsága szerint ahhoz, hogy egy tudományos kacsa jelenleg Kelet-Európában fogyasztható legyen, nemcsak az olyan divatos kulcsfogalmak szerepeltetése szükséges, mint a hermeneutika vagy az e-learning, hanem a térség viszonylagos elmaradottságát és kulturális frusztrációit meglovagoló témaválasztás is, hiszen a „kutatás” eleve azt firtatja, hogy „egy fejlődő ország polgárai hogyan látják az Európai Unió által nyújtott támogatást”. A tudományos kutatás látszatához jelenleg a következő elemek szükségesek: köldöknézés és fontoskodó hangnem, politikailag relevánsnak tekintett témaválasztás, a régi jó posztmodern terminológia, ábrák. A megjelenéshez szükséges tudás legnagyobbrészt stiláris és ideológiai, illetve a szerkesztői elvárások ismeretén múlik: (a) a szöveget nyissa a Microsoft Word; (b) a hivatkozások formailag rendben legyenek.

Azoknak, akik ismerik, a hazai sajtóban is hellyel-közzel hivatkozott Sokal-ügy jutott eszükbe az egészről. Sőt, a kívánatos szakmai kritériumokat leképező tanulmány egyik poénja, hogy Alan Sokal példáját szóvá is teszi: „a saját heurisztikánk széles összefüggésben áll Sokalnak a hermeneutika terén kifejtett munkájával”, amely több mint másfél évtizeddel ezelőtt, 1996-ban játszotta ki a folyóiratszerkesztők sznobériáját. A New Yorki Egyetem fizikaprofesszora úgy döntött, hogy próbára teszi a posztmodern irodalom- és kultúratudomány intellektuális lelkiismeretét, és kipróbálja, hogy a tudománypolitikai szempontból rivális szaklapok vajon közölnek-e „egy értelmetlenségekkel bőven fűszerezett cikket, amennyiben (a) jól hangzik, és (b) hízeleg a szerkesztők ideológiai előítéleteinek” (ez utóbbiak nagyjából: kulturális relativizmus és nyelvi szolipszizmus). A két eset közötti különbségek azonban lényegesek. Alan Sokal csínye (A határok áttörése: arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé) leginkább arról szólt, hogy a posztmodern kultúrakritika – teljes joggal – társadalmi és nyelvi konstrukcióként leplez le számos objektívnek vélt (kulturális) tényszerűséget, holott az objektív tudományok szubjektív kritikája, feltételezett szubjektív aspektusaik feltárása nevetséges kísérlet; a tények makacs dolgok, és tények maradnak, hiába gondolják az irodalmárok, a filozófusok és a hasonszőrűek úgy, hogy azok pusztán társadalmi konstrukciók, és így a (reál)tudományos megismerésben is bármely vélemény egyformán érvényes (anélkül, hogy ez a szentségesnek és sérthetetlennek vélt társadalmi berendezkedési szabályok relativista kritikáját igazán érintené). És külön vita tárgya lehet itt ezután, hogy a diskurzusok határát, végső referenciáját képező nyers tény fogalma esetleg mégiscsak pusztán elvont konstrukció, vagy ellenkezőleg, a társadalmi konstrukciók valamiféle tudományos erkölcsi kalkulus keretében nagyon is objektíven összemérhetőek (a lehetséges emberi kiteljesedés, az általános szenvedés csökkentése és hasonló kritériumok mentén), mint az újabban például a multikulturalizmus ellenében egyre határozottabban felmerül.

Dragan Djuric, Boris Delibasic és Stevica Radisic hermeneutikai csínye ehhez képest – semmitmondásában – vajmi keveset mond, és éppen ebben nagyon is tipikusan és félreismerhetetlenül hazai. Nem a tudományháborúk (science wars) történetéhez szolgáló adalék, a tudományos realisták és a posztmodern konstruktivisták, a reál- és a humántudományok összecsapásának dokumentuma – erről jelenleg Steven Pinker és Leon Wieseltier vitatkozik a New Republic című folyóiratban –, hanem mindössze a lusta szerkesztőkhöz intézett figyelmeztetés. A tudományos értekező próza nyelvjárását, amely egy unalmas és enyhén undorító, száraz és önreflexív ógörög dialektus, Arisztotelész teremtette meg. (Akinek formális bizonyítási stílusa nagyjából ilyenszerű: „Ötféle értelemben mondjuk, hogy pé. Ezek a következők: idő, micsodaság és helyzet. Úgymint: pé-kor, pé alatt, pé mint sétáló, fehér vagy: ez az ember. Nos, ez egyik értelemben sem non-pé, tehát pé.”) Előtte tankölteményre, drámára, aforizmára és mesére, egyszóval sokféle más műfajra volt példa a filozófiában és a tudományban. Ma már elképzelhetetlen, hogy valaki akár csak Nietzsche Zarathustrájának (1883–1885) prózaversstílusában közöljön bármi komolyabbat, nem beszélve a tudományos kutatás módszertanát kidolgozó Francis Bacon esszéiről, aforizmáiról, regényéről. Nagyon is elképzelhető azonban, hogy minden szcientometriai elvárás teljesítése ellenére ne közöljön valójában semmit sem. (Metalurgia International, 2013. 6.)

Rigán Lóránd