A húszas-harmincas évek magyar sajtójában az író – ha mondjuk Móricz Zsigmondnak hívják – gyakori szereplő. Ha megrándul a lába, abból sajtóhír lesz. Az Est például így vezet fel 1939. május 24-i számában egy íróilag borogatott lábat: „Móricz Zsigmond, a nagy magyar regényíró, leányfalusi birtokán megbetegedett: súlyosabb természetű lábrándulást szenvedett és most ágyban fekszik. Telefonon felhívtuk a leányfalusi kúriát, az író maga vette fel a kagylót és a következőket mondta balesetéről és állapotáról: – Csakugyan beteg vagyok, itt fekszem az ágyban, vizesruhába pakkolva.” A megrándult láb ezúttal egy balul sikerült szénagyűjtés eredménye.
A Kalligram Móricz-összeállítása hat oldalon keresztül közöl hasonló, korabeli napi- és hetilapokból származó anyagokat, Szilágyi Zsófia válogatásában. A tét alighanem annak a pozíciónak az érzékeltetése, amelyben Móricz a húszas-harmincas években volt: nagy figyelem fordult felé, valósággal színpadon élt. Az összeállítás egyik legfontosabb írását éppen Szilágyi Zsófia jegyzi, aki a Továbbélő Móricz című könyve után nem sokkal most egy kritikai életrajz megírásának lehetőségeit és buktatóit vázolja, főként Ferencz Győző Radnóti-monográfiájának, illetve Kerényi Ferenc Petőfi-pályarajzának kontextusában. Móricz esetében bőséges kéziratos anyag áll a kutató rendelkezésére, ugyanakkor a Móricz-életmű számos esetben épül önéletrajzi eseménysorokra, még ha gyakran áttételesen is. Szilágyi Zsófia opciója következésképpen így hangzik: „Az életrajz feltárására is vállalkozó Móricz-monográfia kizárólag élet és szöveg, napló és szépirodalom, dokumentum és fikció párbeszédének vizsgálatából indulhat ki.” A monográfiaírás esetében egyik legfontosabb kérdésnek az elbeszélői pozíció illetve a műfaji minta megválasztását tartja: ódzkodik a Czine Mihály vagy Nagy Péter „mindentudó elbeszélői” pozíciójától, amely leginkább egy tizenkilencedik századi típusú realista nagyregény rejtett műfaji mintáját írná elő a monográfusnak. További lehetséges minta a Kerényi Ferenc-féle „szociografikus” megközelítés volna. A Móricz-életmű viszont, mondja Szilágyi Zsófia, egyszerre előrehaladó és körkörös tárgyalásmódot kíván meg – a linearitást szükségszerűen bontja meg az, hogy az író többször visszatér kedvenc témáihoz, újraformálja azokat, gyakran sokéves vagy évtizedes „késéssel”.
Az összeállítás súlypontja szükségszerűen életrajzi: az utóbbi évek kutatása éppen a Móricz önéletrajzi jellegű munkáinak (naplóinak, illetve a Tükör című írásfolyamnak) a publikálása és értelmezése révén volt képes megtörni a Móricz körüli viszonylagos csendet. Ezúttal a már említett sajtószemle mellett egy Móricz Imrével folytatott hosszú beszélgetés, illetve Forgách András sajátos műfajú szövegei (az életrajzisággal és fikcióval egyaránt bíbelődő Tragédia, illetve Gaea című munkái) segítenek új kontextusokat teremteni a Móricz-szövegek számára. Móricz Imre leginkább ahhoz a munkához szolgáltat adalékokat, amelyet Móricz „szociografikus” megközelítéssel írt monográfiája feltételezne. Forgách András a posztmodernség szövegjátékai felől vizsgálja az életrajzi eseményeket: mi lenne, ha azonos státusú figurákként bukkannának fel egy színműben Móricz szereplői és életének társai – és mi történik, ha magát az életét, leveleit, tetteit alakítja úgy, mint egy regény cselekményét, erre némileg reflektálva is…
Műelemzésekkel szerepel még a Kalligram-összeállításban Hamar Péter és Benyovszky Krisztián is, akik az utóbbi években rendszeresen foglalkoztak az életmű újraolvasásával. Ezúttal a Kerek Ferkó, illetve A szerelmes levél című művek értelmezéséhez kapunk új támpontokat a megfilmesítési bonyodalmak, illetve a nevetés-szemiotika megközelítése révén.
Egy jó kezdőmondat még a végére – Móricz így indította egyik kötetének bemutatását 1931-ben egy Erzsébet körúti könyvesboltban: „Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, a lélek olyan, mint egy almáriom.” Hogy miért, annak a Kalligramban utána lehet nézni.
(Kalligram, 2010. július–augusztus)

Balázs Imre József