Az a négy-öt izmus, melynek a filozoptereknél a humanista műveltség egyoldalúságából és az obskurantizmus termékeny szellemi permisszivitásából adódóan, lévén az abszolútum sötétjében minden tehén fekete, különösen rossz híre van, Richard Dawkins evolúciós biológus és népszerű, napjaink legnépszerűbb tudományos írójának a gondolkodására minden további nélkül jellemző: Dawkins szcientista, pozitivista, ateista, materialista és redukcionista; mégis ellentéte mindannak, amit ezekkel a fogalmakkal az intellektuális nyitottság (deklarált) hívei társítani szoktak: nem a tudománybabona híve, nem a tudományos naivitás foglya, korántsem sótlan alak, se nem fantáziátlan, s végképp nem funkcionális analfabéta.

Önéletrajzának első kötetében, amely életét harmincöt éves koráig, Az önző gén megjelenéséig (1976) követi nyomon, első látásra a lépten-nyomon idézett, de a szöveget ennél szervesebben, stílusának és gondolkodásának sajátosságaként is átható költészet jelenléte döbbent meg újra, írásának eleganciája, könnyedsége, a próza tisztasága; mindez újra meggyőz, ha ugyan szükséges még a meggyőzés, hogy a természettudomány nem az ellenségünk, és hogy a világhoz nem feltétlenül kell hozzáhazudni, túlvilágiaskodni ahhoz, hogy ámulatba ejtsen, hanem elég lenne csak megismerni. A szerző gondolkodási módjára legjellemzőbb passzus látszólagosan „csak” stiláris, a tudományos prózaírással kapcsolatos megjegyzése közvetve az ún. redukcionizmust (naturalizmust) veszi védelmébe, mely szerint egyetlen, természetes világunk van, és mi magunk, illetve minden, amit megfigyelhetünk, ennek része, és ennek elemi, egyszerű tényeire vezethető vissza; továbbá újrarendezi a mezőnyt, lebontja az igazolatlan, bevett asszociációkat egyrészről a tudományos, materialista világkép és a világ állítólagos varázstalansága, másrészről a világ varázsa és a mindenféle spiritualizmusok ábrándjai között: „»Az ember nem csupán vegyi elemek halmaza…« Hát persze, hogy nem, ám ezzel még nem mondtál semmi érdekeset, és felesleges a »csak«. »Az ember nemcsak állat…« Mi olyant mondtál ezzel, ami már nem közhely? Milyen súlya van ebben a mondatban »csak«-nak? Mi a »csak« egy állatban? Valójában nem mondtál semmi értelmeset. Ha mondani akarsz valamit, hát mondd ki.” (79–80.)

Persze hogy a varázs éppen ebben van, a csupánban és a csakban, melynél fogva mind a szerző, mind olvasója léte teljesen valószínűtlen szingularitás, egyszeri és megismételhetetlen evolúciós véletlen. Amint azt Wonderful Life című könyvében Richard Dawkins közeli szellemi rokona, Stephen Jay Gould is kellően szédítő távlatokat megnyitva kifejti, ha a kis, gilisztaszerű, primitív gerinchúros pikaia gracilensnek, az összes későbbi gerinces, köztük az ember olyannyira szerény ősének történetesen nagyon rossz napja van, és nem marad fenn, a történet egészen másképpen, nélkülünk alakul (W. W. Norton & Company, New York, 1989. 323.). Illetve, visszatérve Dawkinshoz, aki egy ehhez igen hasonló szingularitásmetaforára építi saját és az emberiség közös biográfiáját, „ha a magas cikász pálmától balra a második dinoszaurusz történetesen nem tüsszent, és így nem véti el minden emlősállat parányi, cickányszerű ősét, egyikünk se volna most itt. Mindannyian tökéletesen valószínűtlennek tekinthetjük magunkat.” (8.) (139. oldalán a szöveg a tüsszentés baljós megidézésével mint a halál végső véletlenjének a metaforájával zárul.)

Végezetül egy megjegyzés az általában vett könyv sorsáról és formáiról. Az Appetite for Wondert a szerző felolvasásában, hangoskönyvként „olvastam” a napi jövés-menés közben. A szerző hangja, például a versidézeteknél, egyértelműen többletet jelentett az írott szöveghez, az idősebbek által annyit siratott papírkönyvhöz képest. Ezután néztem utána néhány idézetnek, fényképnek az írott, ám elektronikus változatban. A hangoskönyv borítóját, amely munka, megfigyelés közben ábrázolja a természetkutatót, jobban kedvelem a papírkönyv tablófotóra emlékeztető portréjához, ormótlanabb sárga betűihez képest.

Evolúciós történet ez is. (Richard Dawkins: An Appetite for Wonder: The Making of a Scientist. Ecco Press, New York, 2013.)

Rigán Lóránd