Szécsi Noémi: Nyughatatlanok. Európa, Bp., 2011.

Szécsi Noémi regénye tematikájában hiánypótló, az 1849 utáni emigráció társadalmi freskójának ígérkező mű, melyből sajnálatos módon csak kis részletét sikerül rekonstruálnia a terjedelemre viszont vaskos kötetben. Tematikáját frappánsan így lehetne összefoglalni: regény a Kossuth-emigráció mindennapjairól, az emigránsok egy körének magán- és társas életéről, beilleszkedési nehézségeikről, rivalizálásaikról és az osztrák besúgóhálózat szerveződéséről. Ilyen kulcsszavakkal akár mikrotörténeti monográfia is lehetne.

Végre egy olyan könyv Szécsi Noémitől, amelynek nem jelzős szerkezet a címe. Hanem olyan többes számú névszó, ami egy 19. századi regény címe lehetett volna: Hivatalnokok, Kispolgárok, Parasztok, A nyomorultak, A huhogók, Kozákok stb. Merthogy Szécsi Noémi ezúttal 19. századi regényt írt – legalábbis intenciója szerint. Más kérdés nyilván, hogy sikerülhet-e egy ilyen projekt? Lehet-e eleget tudni a 19. századról és eleget felejteni a sajátjainkról ahhoz, hogy valóban egy jókais, balzacos, zolás szólamú elbeszélés jöjjön létre valóban az 1849 utáni emigráció brüsszeli, párizsi, oostendei közegeiről? Ebben a vállalkozásban a szerzői hang kidolgozása Szécsi Noémi első fogódzója: ahhoz a narrátorhoz tér vissza, akit korosztályunk minden irodalom szakot végzett hallgatója nem egyszer hallott kárhoztatni: a mindentudóhoz és rejtőzködőhöz, ahhoz, aki úgy tesz, mintha a történet ismerete a privilégiuma volna, mintha a hősök összes lelki baját egy ránézésre megállapítaná, mintha minden gesztusukból abszolúte mindent kiolvasna és ezt a tudását a jól értő olvasóra is egyből átruházná. S a könyvből éppen az derül ki, hogy ezt a hangot egyáltalán nem könnyű megtalálni. Ezekről a nehézségekről Szécsi Noémi nyilatkozott is – milyen esetekben okozott gondot elkerülni a tudálékosságot, az ezzel a beszédmóddal társuló, de feleslegesnek bizonyuló információhalmozást. Ahhoz ugyanis, hogy azon a 19. századi hangon lehessen beszélni emberekről és gondjaikról, a titok és az elhallgatás olyan mechanizmusait kell ismerni, melyek kortárs nagyvárosi társadalmainkra nem jellemzőek. Az őszinteség kultúrájában a termékeny társasági titok, a pletykává vagy jelentéssé igen, de vallomássá nem szerveződő információk kezelése ismeretlen technika. És ismeretlen az az érzelmi kultúra is, mely lehetővé tette az ezekkel való tudatos együttélést.

A Nyughatatlanok éppen ennek az érzelmi kultúrának a modernnel való konfliktusba kerülését írja meg Aimee Bárdy és Rudolf Bárdy házassága jeleneteiben. Hogyan tud együtt élni az emigráns magyar gróf és skót nevelőnő felesége az elszegényedés és a családi vagyon hasznosíthatatlanná válásának éveiben, hogyan tudnak feldolgozni egy olyan családi tragédiát, mely csak egyikük történeti tudatában értelmezhető, hogyan tudják kezelni egymás előéletét, a titoktartás milyen technikáival képesek megszervezni közös életüket? Aimee Bárdy központi szereplővé való kinevezése nagyon is okos regénytechnikai eljárás: az emigrációnak a nők a főszereplői, a társadalmi kapcsolattartás, a beilleszkedés történeteinek ugyanis ők az aktív alakítói, az emigráns csoporton belüli idegen feleség pedig, aki magyarul nem tanult meg, kiváló táptalaja az előítéletek tesztelésének – mely tapasztalat az emigráció legjelentősebb tartalmi összetevője. S a regény ezekben a másikról (nemzetről, nemről, társadalmi csoportról stb.) szóló mondataiban hozza azt a Szécsi Noémire jellemző humort, mely a Kommunista Monte Cristo legemlékezetesebb jellemzője: „Éppen olyan, mint Brüsszel (mármint Oostende): a nők csúfak, de jól öltöznek.” (349.) „Időnként még az is elkeserít, hogy a gyermekeim franciák lettek, mert én büszke vagyok rá, hogy skót vagyok. Legyen ön is büszke rá! Ez elegáns dolog. És örüljön neki, hogy a gyermekei magyarok. Milyen ordenáré volna, ha angolok, németek vagy oroszok volnának.” (323.) „Maguk, magyar urak, akármilyen barbároknak mondják is őket, mégiscsak éppen olyanok, mint a törökök. A hárembe még az orvost se engedik be. Szülésnél nem az anyát, hanem a gyereket mentik. Csak a fiúgyermeket becsülik. És az ilyen feudális urak akartak forradalmat csinálni…” (67.) „Boldog nemzetek! (…) Egyedüli gondjuk, hogy a kényelmest még kényelmesebbé tegyék.” (69.)

A furcsa az, hogy a történet a házasság elmélyülő válsága és a lehetetlennek látszó új életkezdés ellenére sem nyomasztó. Éppen a titoktartás technikáinak e kapcsolatokon belüli működése miatt nem az. Az erőszakos múltat ugyanúgy le lehet ismételten tagadni, ahogyan korábban, másokkal szemben is. A kár csak az, hogy Szécsi Noémi nem sokszorozza a történeteket, nem írja meg azt a nagyon nagy regényt, amihez az eszközöket itt kidolgozta. Ehhez a felvezetéshez egy emigráció-ciklus dukálna annak sok-sok részlettörténetével, az olvasói kíváncsiság kielégítése érdekében mindig megfejtett titkokkal, a gótikus jelenetek feloldásával.

Az asztal lába megemelkedett: a regény testi valójában jelen van köztünk, de lelke még nem született le a földre.

Keszeg Anna