Keleti film könnyet áraszt – és mosolyt fakaszt. A szerethető szereplőkkel csordultig teli Toad’s Oil visszamenőleg is jól elrontja a szerdai napot, mert hozzá képest minden más elkerülhetetlenül csalódást okoz. Mihez kezdhetünk szeretteinkkel, ha már nincsenek? Hogyan vannak azok, akik már nincsenek? A halott emberhez való viszonyunkról mint nagyon is élő viszonyról, amelyben az elhunyt már jelen nem lévőként „van” benne (úgy „van” benne, hogy ő már nincs: jelenlévő távollevő). Buddha light. A La stanza del figlio (2001) japán megfelelője szintén a magunk után hagyott hiányt, az ember helyettesíthetőségét firtatja, és azt mondja róla, hogy a végképp hiányzó is megszemélyesíthető, jelenvalóvá tehető, nemcsak az emlékezésben, hanem teátrálisan is (az élet egy nagy mutatvány, az apa valami fordított oidipusszal a halott fia létét veszi át), sőt mintha mindenki helyettesíthető volna, és csak a viszonyulásaink állandóak, nem a viszony tárgyai. Aztán a játékos, kicsit csodaváró, gyászoló apát is játszó rendező, Kôji Yakusho mintha az ellenkezőjét mondaná. A címben szereplő békaelixír az emberi testi-lelki sebezhetetlenség metaforikus csodaszere volna, ám a sebezhetetlenség nem emberi. Ebben a gyászban rengeteg humor van, mert a gyász emberi, és az emberi dolgok nem méltóak túl sok komolyságra.
A szintén meghatározó módon buddhista, thaiföldi Mundane Historyban is létterheket emelnek át. A valamikor balesetben lebénult fiú mellé fogadott betegápoló hétköznapjait a gondozás rítusai tagolják: gyógyszer bevétele, mosdatás, etetés. A lassú történet, amely valójában nincs is, két férfi kapcsolatát – nem mindennapian – mint ápolást jeleníti meg. Milyen a világunk? Lapos vagy kerek? Vajon a véletlen vagy a karma irányítja? Hogyan része a kozmikus kirándulásban megidézett nagyobb egésznek az ember, ha a kihűlő fürdővízben, a keringő bolygók, égboltok és a csillagköd alatt képtelen akár maszturbálni is, mert egyszerűen nem érzi magát? Zárt szoba, félrehúzott függöny – a film perspektívája szerint a sors ebbe torkollik, a lassan oldódó úr–szolga viszony mindkét oldalán. Instant karma.
A harmadik Kelet Korea: A Frozen Flower. Akárcsak a Mundane History, ez sem igen tetszik aznap senkinek. Az egyik, mert „túl művészfilm” – a thai etiketthez igazodó, visszafogott mimikájú „evilági történet” az idei versenyfilmek sereghajtója; más világ a harsány Gordoshoz képest –, a másik, mert „túl kommersz”. Utóbbi valójában egy nagyon korrekt történelmi dráma, viszonylag összetett jellemekkel, nemcsak külső, hanem belső konfliktussal is (a vak lojalitás hogyan csap át gyűlöletbe; egy úr–szolga férfikapcsolat átcsapása egyik szélsőségből, a szerelemből, egy másikba, ami a kardos hason szúrás). Balkániaknak referenciapont lehetne Hérodotosz Gügésszel és a meglesett királyné toposzával, ehelyett azonban inkább a másfajta érzelmi gesztusnyelven álmélkodnak (hangosan), sokallják és keveslik a jó kis kardozós-szexelős-érzelgős mozit. De ha az orrcimpák érzékeny remegése mégolyan viccesnek tűnik is, és a szuper harcjeleneteket felvonultató műfaj nem eléggé „mély”, nemcsak arra kellene/lehetne gondolni, hogy a látottak „továbbgondolására”, kávézói mélyelemzésére van a TIFF, hanem hogy például az ilyesmiből a film otthoni közönségéről, másfajta nézőkről, kultúráról tudunk meg valamit – semmit Korea történelméről, de arról igen, hogy ezt a történelmet ők néha hogyan látják, akárcsak mi a sajátunkat egy-egy Gárdonyi-regényben, legendásan és nagyon romantikusan –, és már csak ezért is megéri, és érdekes.
Aki unja, menjen ki!