Nyerges Gábor Ádám: Mire ez a nap véget ér

Nem lehetne visszafordítani az időt? Nem lehetne, csak egyszer, kijavítani minden hibánkat? Vagy csak ne érezni hibának azt, amit a sors kiszabott ránk. Aminek okkal kellett megtörténnie. Amik – akik! – mi vagyunk. Nem lehetne szeretni a bennünk lakozó démonokat? Megszelídíteni őket. Nem démonokként kezelni őket. Magunkat.

Nyerges Gábor Ádám (költő, író és szerkesztő) második regénye, a Mire ez a nap véget ér, 2020-ban jelent meg a Prae Kiadó gondozásában. A történet a Világlegjobb Gimnázium egyik osztályának mindennapjait követi végig teljes négy éven keresztül, ahol kiemelkedő szerepet kap a külső és belső világ összejátszása, vétkes és áldozat szerepviszonyainak fel- és visszacserélődése, az emberi kapcsolatok kifürkészhetetlensége.

A regénynek nincs konkrét főszereplője, mert minden karakter egyaránt jelentős, főként ha saját elméjének rejtekéből szemléljük – vagy épp valaki olyannak a szemszögéből, akinek még annál is többet jelent –, de valahogy a szálak mégis mindig visszavezetnek Sziránóhoz, ahhoz a művészlélekkel, de ehhez nehezen illeszkedő külső megformáltsággal megáldott – ha áldásnak nevezhető az ilyesmi egyálalán – kamaszfiúhoz, aki az író fiatalkori énje lehet egy párhuzamos univerzumban, amely talán nem is olyan sokban tér el a valóságtól.

Sziránó elméje egy kincsesbánya. Ontja magából a teljesen spontán verssorokat, amelyeknek forrása minden esetben a mindennapi élet, annak történései – vagy épp meg nem történései –, és az események későbbi – de néha akár előzetes – feldolgozása. A költészetet amolyan terápiás folyamatként is felfoghatjuk Sziránó létezése kapcsán, szerepe mégis az önértelmezésben, az önkifejezésben teljesedik ki: Sziránó egyetlen esélye az, ha versbe önti mindazt, ami valaha is megfogalmazódott benne, ez az egyetlen módja annak, hogy önmagán kívül bárki más is ízelítőt (akár csak homályos képet) kaphasson abból, ami nap mint nap lezajlik benne.

A regény folyamán tanúi lehetünk annak, mennyire erős eltérések vannak a gondolatok és a kimondott szavak között. Ezek a fiatalok mindannyian küszködnek azzal, hogy a megfelelő hatást elérve kommunikáljanak a világgal, és minden egyes alkalommal csalódniuk kell, amikor a kimondott szavak hajszálnyit sem tükrözik azt a gondolat- és érzelemhalmazt, amely a elméjükben kavarog. Sok esetben az a rengeteg érzés és gondolat, amiből belső világuk építkezik – és mindenáron kikívánkozik belőlük –, a fizikai valóságban csupán ügyetlen kézfogások, ormótlan falfirkák és tisztáz(hat)atlan, sokszor már az elején elharapott szavak formájában röhög szembe velük.

Mint minden kamasz, ők is majd megszakadnak, hogy valamiféle kapcsolatot létesítsenek, ne létesítsenek, vagy épp megszüntessenek egymással. Ahogy nem tudják szavakba önteni saját érzelmeiket, úgy mások gesztusait, próbálkozásait sem mindig tudják mire vélni, nehezükre esik rendezni önmagukban a külső világ impulzusait, de mentségükre szolgáljon, hogy mindig próbálkoznak – néha azzal is, hogy látszólag figyelmen kívül hagyják ezeket, mert majd idővel, amikor valami kapcsán felrémlenek a tudatuk egy mindaddig gondosan őrzött, rejtett zugából, majd képesek lesznek a nagy képbe illeszteni ezeket az apró, elkendőzött részleteket is.

A történetmesélés jellegzetessége, hogy az irodalmiság, az élőbeszéd és a költészet tökéletes konglomerátumából áll össze egésszé, és hogy ez az egész mindig csak a nagyobb egész darabkája: az egész világhoz képest elenyésző, az ezt megélők számára mégis jelentőségteljes, sőt életbevágóan fontos.

A nézőpontok folyamatos váltakozása segít abban, hogy ne egy objektív, vagy egy konkrét, rögzített látószögből és az ezzel járó szubjektivitással közelíthessük meg a történéseket, a másik reakcióit, hanem mindezeknek az egymást kiegészítő – vagy épp megcáfoló – kombinációját kapjuk meg egy kapcsolathálóba felgöngyölítve, amelynek szálait egyenként, kifürkészhetetlen sorrendben világítja meg az alkotó, attól függően, hogy épp kinek a szemén és elméjén keresztül lehet átláthatóbb, vagy éppenséggel a legátláthatatlanabb az adott esemény. Ami egyvalakinek jelentéktelen, és talán fel sem tűnik, említésre se méltó, az másnak teljesen felborzolja a lelkivilágát, és talán visszafordíthatatlan károkat okoz.

A könyv rávilágít, hogy minden ember fejében – legyen az fiatal, vagy épp idősödő –, nem csak egy sajátos világkép rajzolódik ki, de az is elmondható, hogy mindenki a saját kis univerzumában létezik, amely számára épp oly valóságos, mint az összes többi. A lényeg, hogy elfogadjuk, nem tudunk mindenkinek megfelelni, nem létezik mindenkinek tetsző nézőpont, de minden probléma egyaránt hiteles, hiszen mindenki másképp kezeli a helyzeteket, és a maga egyszerűségében a legapróbb mozzanat vagy gesztus is világrengető lehet annak, akinek jelent valamit.

Az olvasás egész ideje alatt olyan érzésem volt, mintha a világ megszokott rendjétől elszakadva kicsit beleshettem volna a kulisszák mögé, hogy ha meg nem is fejthetem, de legalább rövid felvillanások idejére mások szemén keresztül is érzékelhessem ezt a bonyolult valóságot, ami maga az élet. És ami a legjobb az egészben, hogy az egyes nézőpontok mögött megbúvó figurák, amennyire különböztek, annyira érződtek valóságos, erényekkel és hibákkal rendelkező eleven, hús-vér fiatalok leképezésének.

A Mikor ez a nap véget ér kapcsán érdemes észrevennünk, hogy nem a tudatosan levont tanulságokon, és azoknak ez elméleti, kifogástalan precizitással való megfogalmazásán van a lényeg, hanem azon, hogy engedjük, hogy a történtek átélése nyomot hagyjon bennünk, hiszen a tapasztalataink és az általuk kiváltott érzések azok, amiket soha, senki nem vehet el tőlünk.

(Prae Kiadó, Budapest, 2020)

Nagy-Kovács Katalin