Bánki Éva: Apjalánya

Bánki Éva Apjalánya című regénye elsősorban családi témát dolgoz fel, de ezzel együtt a közelmúltba is betekintést enged olvasóinak történelmi események elbeszélésével, így tehát nemcsak családregényként, de történelmi regényként is olvasható a mű.

A regénycím kapcsán az első felmerülő gondolat az, hogy egy apjára hasonlító nőről fogunk olvasni, azonban a szöveg ennél jóval összetettebb. Nemcsak egyéni életutakról mesél, hanem egy generációkon átívelő rejtélyről is, illetve teret kap a mély családi sebek hordozása, az elhallgatás, amely nemcsak a felmenők életét, de az utódokét is meghatározza.

Az események 1946 tájékán kezdődnek, amikor egy beteg, zsidó származású kisfiút Kanizsáról Budapestre küldenek kórházi kezelésre ‒ ez a kisfiú nem más, mint Bánki Péter, elbeszélőnk édesapja. Már a szöveg elején megjelenik a félelem és a bizonytalanság együttese, valamint az „elveszett gyerekek” említése. De kik is azok az elveszett gyerekek, és miért is olyan borzasztóan kétségbeejtő a vonattal való utazás? Egyrészt a beteg gyerekeket gyakran küldték szüleik a fővárosba, ahol egy rokon várta őket a peronon. (Már ha egyáltalán várta őket valaki…) Másrészt a fiúban mély sebet hagyott a vonatba zárt osztálytársainak deportálása, ő azok közé a túlélők közé tartozott, akiket elbújtattak a veszély idején.

Az utazás és a lábadozással töltött idő a rokonoknál mély, meghatározó élmény volt az apa számára. A bizonytalanság, a félelem és a rettegés végigvonulnak a szöveg egészén, és elválaszthatatlanná válnak az apa alakjától. A félelmekből kialakult zavartság eredményeként a szülők sosem beszéltek lányuknak múltjukról és sebeikről. Ezek a sebek azonban jelen voltak és megmutatkoztak a mindennapokban, melyeket az elbeszélő gyermekkorában, még ha értetlenül is, de érzékelt.

A titkok, a múlt sötét árnyéka rávetültek mindenre, a legjobb megoldásnak a hallgatás tűnt akkoriban. A kimondatlan szavak azonban mindig ott lesznek az emberben, minden rezdülést, minden reakciót meghatároznak, ezek alapján viszonyulnak a szereplők is a világ eseményeihez. A hallgatás nem megerősít, hanem felemészt, véleményem szerint a szöveg is erre próbálja felhívni az olvasók figyelmét. Ez a folyamat az apa életén keresztül érvényesül, és ez befolyásolja a lánya életét is.

A regényben a férfi állandóan rohan, folyamatosan dolga van, de nem azért, mert egy roppant elfoglalt ember ‒ talán ez a rohanás is a múlt elől való menekülést jelképezi. Apjáról úgy nyilatkozik a szerző, mint aki mindig kapkod és mindent elfelejt, biciklizés közben is magához beszél. „Apám befejezetlen ember volt” – mondja, s elmeséli, hogy hiába a sok tervezett dolog, egyiket sem tudta véghezvinni. Azonban nemcsak a férfi szétszórtságáról esik szó a történet során, hanem arról is, hogy mennyire szégyenlős ember volt.

Már-már mindent szégyenként élt meg, és állandóan rettegett. A szerző fel is teszi magának a kérdést: hogy lehet ilyen szégyenlős emberről regényt írni? A regény maga arra utal: a szégyenérzet beleivódott a lányába is, és benne élt tovább.

A történet középpontjában álló nő ugyanis szégyellte, hogy 40 évesen akar gyereket, szégyellte vetéléseit, szégyellte a rákját és az ezzel járó műtétet. Állandóan attól félt, hogy leleplezik, hogy felfedik, mi van benne legbelül, elrejtve. Rettegett a felolvasóesteken, de rettegett a fodrásznál is. Az apja szégyene és rettegése benne élt tovább. A kimondatlan és feldolgozatlan sebek pedig valami egészen mássá alakultak át. Rákká. A betegséget valami mocskos, szégyenletes dolognak érzékeli, a daganatot kígyóval, békával azonosítja, ezzel is érzékelteti belső undorának súlyosságát. Sokan úgy tartották, a nők a mellrákot vagy a méhnyakrákot a rideg, szigorú anyáktól öröklik, de a szerző úgy véli, ő minden bizonnyal apjától kaphatta, ez apja öröksége.

A regényben nemcsak a család mint olyan jelenik meg, de a tagok közti kapcsolat egyénekre való kihatása is. Habár hangsúlyos az önelemzés, mégis szorosan összekapcsolható önmagunk megértése a családunkkal való viszonyunkkal. Hiszen jelentéktelennek tűnő dolgok lenyomatait is hordozhatjuk lelkünkben, melyekről, ha nem beszélünk, talán csak még inkább elmélyülnek, s úgy adjuk tovább azokat, hogy észre sem vesszük. A családi traumák több generáción át is továbbélhetnek: a gyógyulás és lezárás kulcsa nem az elhallgatás, hiszen azáltal, hogy nem mondjuk ki, nem megszüntetjük a problémát, pusztán csak elrejtjük azt. Hogy a bennünk élő keserűséggel végleg leszámolhassunk, történetünket meg kell osztanunk másokkal.

Az, hogy mit és mennyit tudunk a másikról, sohasem rajtunk áll: „Milyen könnyen beláthatunk mások életébe, miközben esélyünk sincs, hogy bárkit megismerjünk úgy igazából” ‒ hangzik el a szövegben, és ez rávilágít arra, hogy kívülről nézve sosem érthetjük meg igazán, hogy mi is rejtőzik a másik emberben.

A rejtegetéssel és a titkokkal pedig kéz a kézben jár a szégyen. A szégyen félelemmé alakul át, félünk felfedni önmagunkat, félünk, hogy ezáltal lelepleződik teljes mivoltunk, a valódi énünk. Bánki Éva szerint nem azt szégyelljük, amit a múltban elkövettünk, hanem azt, amit nem változtathatunk meg. A szégyenhez a halálfélelem érzése kezd társulni, ez a halálfélelem apán és lányán egyaránt megmutatkozik.

Bánki Éva regénye nem egyszerűen az egyéni sorsokat és a családi örökséget tárja fel az olvasóknak, túlmutat a személyes történeteken. Egyszerre ad reális képet egy háború tépázta világról, valamint egy szétbomlott rendszer uralta bizonytalanság emlékéről. Mindezt úgy valósítja meg, hogy végeredményként szembesít a ténnyel, miszerint nem lehetetlen a traumákból való kigyógyulás és az önmagunknak való megbocsátás.

(Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025.)

Mike Zenkő