1 REFLEX » Blog Archive » Kezelésen (TIFF-napló, május 30-31.)

Kezelésen (TIFF-napló, május 30-31.)

news informationnews information,sport,health

Harmony Korine: Trash Humpers

Mi mindent meg nem tesz az ember, hogy helyrerázza magát, különösen ha eleve semmi baja nem volt. Három film, fontossági sorrendben, az Extrém terápiák című sorozatból, meg valami, ami kezelhetetlen. Az aszkézis, a fájdalom gyakorlásának egyik ábrázolása a svéd Guidance, a pályakezdő, ifjú gururól, aki talán még maga is kezelés (szenvedésterápia?) alatt áll, valamint pzsichoszomatikus hátfájással küszködő pácienséről/áldozatáról, akit a nyugdíjkorhatárhoz szintén vészesen közelítő, másfél évi nyavalygásába beleunt felesége szolgáltat ki a gurunak. Az elv, amit az őszes-pocakos főguru, aki a fiatal fiúkat szereti, még az elején kinyilatkoztat (és példáz), a személyes integritás megsértésén alapul, mert a szeretet úgymond nincs tekintettel az integritásra. A tanítvány mindezt az egyszemélyes hegyi edzőtáborban tovább is viszi, és keresztezi „a fájdalom kitölti az űröket” elvvel, a tengerentúli guruhoz intézett szerelmes szipogással és a páciens koránál fogva eléggé meghökkentő homoszexuális flörttel; egyébként a javasolt edzéstervben még a film kimondott szándéka ellenére sincs semmi különösebben extrém, kivéve a flörtöt és talán az étrendet. A feleség eközben a nála legalábbis fiatalabb, urbánus fitneszedzővel lép félre.
A kérdés persze az – a teljes sorozatban –, hogy mi különbözet meg például egy sima sporttábort, ahol szintén fegyelem és a szabadságjogok bizonyos korlátozása szükséges, a veszélyes „szektától”.
(Filozofikusabban: lamentálni szoktak amiatt, hogy a modern időkben az emberi boldogulás gondja technicizálódott, állítólagos szakértők, önsegítő kurzusok és könyvek tartalma lett, habár ez más formákban alighanem előtte is így volt; sőt olyan iparággá fejlődött, amelynek elsősorban a szélesebb nyilvánosságot vállaló vagy ellenkezőleg, kis underground csoportokat vezető terapeuták haszonélvezői. Természetesen nem a terapeuta az, aki a kliensének előzőleg közvetlenül bebeszéli, hogy a segítségét kérje, hanem az illető ismeri fel segítségre szorulónak önmagát; kérdéses azért, hogy milyen kulturális légnyomás alatt. Mégiscsak, rendelkezik-e a mások gondjait enyhíteni ajánlkozó szakember olyan speciális tudásformával, ami őt mindebben igazolja? Milyen indokok veszik rá, hogy autoritását ilyen irányban kiterjessze, és ez miképpen igazolható? Igazolhatja-e egyáltalán a tudás ember ember feletti hatalmát?)
Ezt a kérdést a Guidance fel is veti, méghozzá nemcsak a fájdalomterápiás edzések kapcsán, hanem közvetve azáltal is, ahogyan az engedelmesség és a bizalom árnyalatain végigzongoráz (guru-guru, férj-feleség, feleség-fitneszedző stb.), de annyira civilizáltan és jólfésülten, hogy sehol sem látni benne a határhelyzetet. (A régi téma, amire még a végén, a Trash Humpers kapcsán lehetne kitérni, hogy civilizációsan ez „betegít meg”.)
Ha azonban a hatásvadászatot hiányolnánk – nem ezt tesszük, de így is érthető –, ott a Temple of Trust (eredeti, holland címe pontosabb: Leere maag, „üres hassal”), egy hosszúra nyúló kiüresedési periódusról, testi és szellemi böjtről, melybe a főhős egy női guru „bizalmának a templomában” bocsátkozik. A vacak tengerparti üdülő mellett a kotrógépek szüntelenül kotorják a sódert, az éhség őrjítő, a hidegvizes zuhanyok és a májpakolások adják meg a napok ritmusát, de ép elmével a legszörnyűbbek mégiscsak az indiai vallási tanítások. Az egyik közülük nem indiai, de olyasmi, amivel a guru akaratlanul is színt vall: az emberek inkább elviselik, hogy megalázzák, mintsem hogy ignorálják őket (vö. a hegeli elismerés-elmélettel), márpedig a gurunő semmibe veszi a páciens szerelmét. Az eredmény: vérfürdő, nyolc vagy kilenc halott. Csakhogy, mint kiderül, és ez a nagy poén: a főhős véres trikóval érkezett, már útközben megölt valakit; értsd: eleve őrült volt (és nem a „terápia” alatt vált azzá), mert ilyesmibe csak őrült megy bele. Mi mindent meg nem tesz az ember…? (Érthetetlen különben, hogy az egyes szám első személyben és amúgy dogmásan filmezett történet hogyan is mondható el ebben a formában, a főhős kézikamerájával, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy az építőtelepi asramban még a mobiltelefon használata is korlátozott.)
Az utolsó helyezettnek tekinthető Angstot a Művészben Michiel van Erp, egy rokonszenves és filmjéből ítélve is jószándékú rendező jelenlétében vetítették. A film az orvosi értelemben vett szorongást járja körül, melyet némileg kever egyes fóbiákkal és a kényszerbetegséggel. Áldokumentumfilmnek tűnik, a témáját – találó módon – a Várossal mint emberi performanszok játékterével hozza tágabb összefüggésbe, amelyből, nagyon rondán fogalmazva, a kevésbé működéképesek kihullanak. Témája, akárcsak a Cold Souls című játékfilmé, elsőrangú, ám a tudományos-ismeretterjesztő tévécsatornák jobbak nála ebben a műfajban.
A Leere maaghoz képest motiváltabb, sőt szerves része a filmnek a kézikamera szereplő általi használata a velejéig perverz Trash Humpersben (No Limits szekció), amelynek roncsolt, fenségesen rút képein, ezen a mocskos VHS-kazettán egy Lars von Trier Idiótáira emlékeztető kretén akciócsoport, a szemétbaszók avagy kukakúrók kalandjai elevenednek meg: az amerikai külváros drótkerítései, domesztikált fái és ellenállhatatlanul vonzó kukái iránti „szerelem”, a tárgyi környezet fém- és betonelemeivel kényszeresen folytatott maszturbációs rítus, az egymásnak és a kamerának a garázsfeljárókban előadott anarchista performanszok és elmebajos monológok sorozata (a „három kisördög átugrott a kerítésen” kezdetű, felejthetetlen dalocska; valamint: „az élet fej nélkül lenne igazán szép, és alacsonyabban lehetne a plafon is” tárgyú eszmefuttatás). Értelem- és civilizációellenes, mint egy tompa ütés az ember pofájába (vagy az a kalapácsfej, amit a szemétbaszás teoretikus tartalmát valamennyire kifejtő tanköltemény szerzőjére mérnek), és legalább annyira felszabadító.

Tags: , , , , ,

Hozzászólások lezárva.