Ferenczy Noémi: Egy közülünk. Keresztény vértanúkról fiataloknak

Nem túl vastag, a kézben kényelmesen megbúvó, rokonszenves külsejű könyv Ferenczy Noémi első prózakötete. Borítójának közepén egy fehér kéz látható, rajta vörös ponttal és bele kapaszkodó kisebb kezekkel. Ha az olvasó ebből még nem jön rá, milyen jellegű lehet a könyv tartalma, az alcím segít neki ebben. Keresztény vértanúkról fiataloknak, mondja magáról a kötet. Érdekes elgondolás, a vértanúság (szinte bármilyen ügyért) eléggé távol áll tőlünk és attól a kultúrától, amibe belenőttünk. És vajon tudnak újat mondani ezek a legendák ahhoz képest, amit mondjuk valamikor régen iskolai vallásórán hallottunk? Egyáltalán relevánsak még azok a szereplők, akikről a legendák szólnak? Ezt csak úgy tudjuk meg, ha belekukkantunk a könyvbe.

Tizennégy rövid történetben ismerkedhetünk meg néhány vértanúval az első évszázadokból, a szövegek mind különböző, a keresztény hagyományra utaló címet viselnek, például: Csak egy szóval mondd, A nagyban is hű, Tűz, kereszt vagy A más terhe. Mindegyik legendához tartozik egy-egy Szucher Ágnes által készített, sikerült illusztráció, illetve egy rövid, a történelmi korról és a szereplőkről információt tartalmazó rész, amely hasznos lehet az érdeklődő olvasó számára.

A vértanú szereplők között találkozunk nőkkel, férfiakkal, fiatalokkal és idősekkel, ismert és kevésbé ismert személyekkel egyaránt, akik nagyon sokféle háttérből kerülnek ki, a kor jelentős patríciuscsaládjaitól, híres gondolkodóitól kezdve a katonákon, apostolokon keresztül a szegény özvegyasszonyokig és városszélen lakó együgyűekig minden társadalmi osztály tagja képviselteti magát. Az ellenpólus, az üldözők tábora kevésbé színes ilyen szempontból, egyes történetekben például megjelenik az aktuális császár, mint a lassan hanyatló birodalom narcisztikus kényura, illetve az őt szorosan körülvevő hivatalnokok. Sokszor fontos szerepet töltenek be a vértanúk vallatói, akiknek személyes élettörténetéből is megismerünk részleteket, sőt, akár szimpatikussá is válhatnak számunkra. Velük ellentétben általában kollektív szereplőként említik meg a feljelentőket, akik legtöbbször irigységből cselekszenek.

Az alcímet olvasva arra számítottam, hogy a legendák a vértanúk halálát fogják bemutatni, viszont (kellemesen) meglepődve tapasztaltam, hogy ez nem minden esetben van így. Már az első történet cáfolta az előbbi gondolatomat, amelyben két idős, özvegy nő, Dária és Flávia életébe nyerhetünk bepillantást valamikor a Krisztus utáni 300-as évek környékén. Hogy nagyon különböző módon leélt életükben mégis mi köti őket össze elválaszthatatlanul, azt nem árulhatom el, annyit viszont elmondok, hogy történetük jó bevezetőül szolgál a következő legendák számára is, hiszen a már említett Tudtad? kiegészítő résszel együtt kontextusba helyezi az első századok keresztényüldözéseit, illetve információt szolgáltat a szereplőkről, a róluk fennmaradt történetek keletkezéséről.

A kötet egy másik, számomra váratlan eljárása, hogy bizonyos bibliai szereplők életének egyes mozzanatait is bemutatja. Ők elsősorban apostolokként ismertek számunkra, a történetek és a hozzájuk csatolt magyarázatok viszont hangsúlyozzák, hogy sokan közülük vértanúként haltak meg. (A keresztény hagyomány szerint egyedül János apostol halt természetes halált.) Izgalmas az is, hogy itt sem csak életük végét ismerjük meg, az elbeszélő újraír róluk szóló bibliai történeteket is, szubjektív nézőpontba helyezkedve, kibővítve őket, más helyen pedig megalkotja a szereplők életének olyan időszakait, amelyek hiteles történelmi források hiányában vakfoltokként maradtak meg a kollektív emlékezetben.

Ismert történelmi személyről, az egyik legnagyobb hatású apostolról szól a kötet utolsó része is, aki viszont csak említés szintjén jelenik meg benne, amikor Néró rétora a császárnak hírt adva beszámol az apostol életéről, útjairól, térítő tevékenységéről. A rész címe találóan és a szöveg tükrében kicsit ironikusan Az egyik történet vége, rájátszva arra a Sienkiewicz Quo vadisából is ismerős gondolatra, hogy ami a császár, és az emberi tervezés szerint az új vallás lezárását jelenti, az egy másik akarat nézőpontjából még csak a történet kezdete.

A könyv értelmezésében, befogadásában, a legendaírás általános jellemzőivel, konvencióival való összehasonlításában jó fogódzót nyújthatnak a hagiográfiai ismeretek is. Izgalmas volt látni, hogy a szerző többek között azáltal igyekszik az Utószóban megfogalmazott vágyát („Nem is hiszed talán, hogy ilyen emberek valóban léteztek, vagy ha mégis, követhetetlen, elérhetetlen hősöknek tartod őket, akikhez nem sok közöd van. Szeretném, ha nem így éreznéd!” [127.]) elérni, hogy szakít a vértanúlegendák megformáltságának hagyományos változataival, amelyek főszereplőjüket megingathatatlan, a szenvedést számunkra szinte őrültségnek tűnő örömmel fogadó emberekként ábrázolják. Ferenczy Noémi közelebb hozza ezeket a szereplőket hozzánk, bemutatja a vívódásaikat, de csak mint futó gondolatokat, amelyek helyére hamar visszaköltözik a készséges áldozatvállalás. Az elbeszélő tehát igyekszik egy olyan határon belül maradni a történetek megalkotásában, ahol az emberi tulajdonságuk és közülünk-valóságuk mellett nem vész el a szereplők tetteinek, vértanúhalálának súlya.

Említésre érdemes az, ahogy a szerző időről időre felhívja figyelmünket a legendák keletkezésével kapcsolatos sajátosságokra, az egyes vértanúk alakja körüli történelmi kérdésekre, homályokra. Emiatt mondhatjuk akár azt is, hogy Ferenczy Noémi bizonyítja olvasója számára, hogy urban legendek már a Római Birodalomban léteztek, hasonlóképpen jöttek létre és terjedtek, mint az általunk is ismert városi történetek, így talán nem is állnak olyan távol tőlünk, mint azt elsőre gondolnánk. Amellett is kiáll a szerző, hogy érdemes őket olykor-olykor leporolni, újraolvasni, -értelmezni, -írni, amivel akkor is egyetérthetünk, ha nem annyira a történetek lelki, vallási dimenziójára vagy az áldozatvállalás, vértanúság problematikájára, hanem csak arra figyelünk fel, hogy a legenda mint műfaj valóban jelentős mennyiségű és szövegként is fontos részét képezi az európai irodalomnak.

(Koinónia, Kolozsvár, 2021)

Csorba Melinda