1 REFLEX » Blog Archive » Idővallatás – egy életen át az irodalom bűvkörében

Idővallatás – egy életen át az irodalom bűvkörében

news informationnews information,sport,health

Fotó: László F. Csaba

 

Beszélgetés Kozma Máriával

Kérdezett: Elekes-Kalló Noémi

 

Amikor kislány voltam, nem volt televíziónk, ezért anyukám sokat olvasott nekem mesét, majd később, ahogy teltek az évek, a meséket novellák váltották fel, majd regények. Édesanyámmal ez volt a közös nyelvünk, mindig idézgettünk egymásnak kötetekből, ez a mi világunk volt, persze megvoltak a saját titkos kis kedvenceink. Emlékszem, hogy egy kötetet, a Lidérczöld csapdát heteken át magammal cipeltem mindenhová, meglapult a táskámban, és ha néhány percnyi időm volt, rögvest újra fellapoztam, aztán egy alkalommal a parkban fagylaltoztunk, amikor anyukám oldalba bökött és megmutatta, hogy ott sétál el éppen az írónő. Azóta sok év telt el, és én csak nem olyan régen tudtam meg, hogy a könyveink többsége a Tőzsér-postától van, ezért is hatalmas megtiszteltetés, hogy Kozma Máriával beszélgethetek, hiszen akarva-akaratlanul is az életem részévé vált, és bár nem is tudhatott róla, én ma valószínűleg nem tanulnék irodalmat, ha ő nincs.

Hogyan történt az első találkozása az irodalommal? Mi terelte később a bölcsészet felé?

Természetesen a meséskönyvek az elsők. Olyan könyveket sorolhatok, mint Benedek Elek Világszép nádszál kisasszony és Rigócsőr királyfi címen kiadott meséi. Mennyit borzongtam a szalonnát pirítgató s mondikáló boszorkányon, örvendeztem a jó tett helyébe jót várj népmesei parancsán, a parazsat evő girhes gebe varázslatos átváltozásán, de leginkább a mindig boldog befejezésen, azaz a jóság megérdemelt győzelmén – mondhatom, hogy azóta is foglalkozom ezekkel. Aztán ajándékba kaptam mintegy méltó folytatásként Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese című könyvét. Az iskola érzéketlenül beleszólt ebbe a szép indulásba, vagy finomabban fogalmazva színesebbé tarkította a kötelező házi olvasmányokkal, ami többek között például Gajdar Timur és csapata volt. Míg a népmesékről ez sohasem jutott eszembe, az utóbbiról azt gondoltam, hogy ilyent én is tudok írni, és egy vékonyka füzetbe meg is írtam a Karvaly című „regényemet”. Általános iskolás koromban volt egy füzetem mindenféle apró fogalmazással, aminek borítójára nem a nevemet írtam, hanem valamiféle mottót, vagy jeligét: „Élni szép, élni jó.” Azóta is szeretném ehhez tartani magam, reménykedve, hogy a lehetséges buktatók sem bizonytalanítanak el. A bölcsészetre egy vagy-vagy választás során kerültem: orvosi vagy irodalom szak. Gondoltam, a Sorsra bízom. Ha tízesre érettségizem, orvosi, ha nem, akkor filológia. Tízes érdemjeggyel nem kellett felvételizni, az ország bármely egyetemére be lehetett iratkozni anélkül. Kilencest kaptam, mert „szemtelenül” viselkedtem, a szóbelin daráltam a feleletet a tételcímre: A Korunk költészete, de a bizottság tagjai egymás között beszélgettek, nevetgéltek, én elhallgattam, mondták, folytassam, de én azt mondtam, minek, ha úgysem figyelnek rám. Érdekesség, hogy az egyetemi felvételi szóbelijén is ezt a tételt húztam, és évekkel később még egyszer, amikor az erdélyi irodalomból vizsgáztam. Sok-sok esztendő múltán volt tanáromtól megtudtam, hogy semmiképpen nem lehetett tízes az érettségi vizsgám, mert felsőbb utasításra azt már előzőleg kiosztották apukája kérésére egy évfolyamtársamnak, akinek és az iskolának a dicsőségét rontotta volna, ha nem egyedül viseli az iskola eminens tanulója címet. Ezt ma sem értem, de az biztos, hogy a Sors tényleg beleszólt a választásomba. Nem egyedül voltam „második” – ez legalább megszolgált, kiérdemelt hely volt.

Milyen volt az 1960-as évek végén az egyetem? Milyen volt akkor egyetemistának lenni Kolozsváron?

Egyféle szabadságot jelentett. Azt hiszem, ezt úgy kell megfogalmazni, hogy kinyílt számomra a világ, elsősorban persze a művelődés, a szabadabb szellem világa. Szabadabb, de nem szabad. Engem viszont megszédített az értelmiségi „szellem szabadsága”. Világirodalmi szemináriumi dolgozat témájául kaptam, hogy írjak Dosztojevszkijről. Borzasztóan érdekes és újszerű volt, amikor Székely Erzsébet professzornő előadásában arról beszélt, hogy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényében jelent meg először az a megállapítás, hogy a tettes visszatér a tett színhelyére, és ezt a kriminológia lélektana is bizonyítottan átvette és felhasználja. A dolgozatomban a lélektani regényről írtam, egymás mellé állítva Dosztojevszkijt, saját ötlettől vezérelve Dreiser Amerikai tragédia című regényét, és nagy okosan megemlítettem Márai Sándort (otthoni, családi könyvtárunkból olvastam a regényeit), mint a magyar lélektani regény jeles szerzőjét. Egyik kolléganőm gúnyosan leszólta az ízlésemet, és felháborodva ecsetelte, hogy maradi, polgári íróról beszélek, akinek írásai mérgezők, még a nevüket sem kell megjegyezni, nemhogy olvasni őket. A tanárnő viszont higgadtan csak annyit mondott, hogy az irodalmi elemzés a művekről kell, hogy szóljon, és én eleget tettem ennek a feladatnak. Amikor két évtized múltán Máraiból „divatos” és nemegyszer sznob olvasmány lett, azért megérintett az öröm mellett a keserűség is: mivé lesz az irodalmi kánon rangsorolása, ha a naprakész politikai ideológia határozza meg. Annak az órának az emléke és Székely Erzsébet „vitazárója” egyféle láthatatlan kalauzzá vált a számomra, legfőképpen könyvkiadói irodalmi szerkesztő koromban követtem ezt az elfogulatlanság felé mutató irányt, amikor a ’90-es években az erdélyi értelmiségi körökben elszabadultak a buta és rosszindulatú személyeskedések, így amikor valamelyik szerzőnk múltjára próbáltak figyelmeztetni, én hálásan előkaptam az elvet: én szerkesztőként a művel foglalkozom, nem a szerző életrajzát írom. Kolozsváron volt állandó színház, ahová jegy nélkül is be lehetett surranni, egyetemi és kari könyvtár kifogyhatatlan olvasnivalóval, Gaál Gábor Irodalmi Kör kezdőknek és haladóknak irodalmi ítészekkel, lámpalázas felolvasásokkal, Echinox, az Egyetemi Diákszövetség többnyelvű lapja, ahol közölni lehetett. A közlés mellett nagyon fontos volt az állandó és azonnali olvasói visszajelzés, nagyon őszintén elemeztük egymás írását, és a Gaál Gábor köri dicséret sokszor, hogy úgy mondjam, hitelesítette a mű közlésre méltó érettségét. Ami ott jónak minősült, az többnyire meg is jelent az Utunkban.

 

Az 1970-es évek elején szabadfoglalkozású író volt, az ekkor szerzett tapasztalatai közül miket emelne ki, amiket később is felhasznált szerzőként? Mennyiben volt más akkor írni, mint ma?

 A szabadfoglalkozású író megtisztelő, de túl előkelő megfogalmazás az akkori munkálkodásomhoz, nyilván a szakmai önéletrajzokban én is így írom, kevéske csip-csup jövedelmet hozott a házhoz. A pőre igazság, hogy hivatalosan munkanélküli voltam, nem én akartam, így alakult. Legfőbb tapasztalatom, hogy néhány írót leszámítva akkor sem lehetett regényírásból megélni, újságírásból is csak úgy-ahogy, ha szerkesztőségi alkalmazott voltál, jártad a terepet, és később diplomaszerzésért vagy kötelező módon elvégezted a bukaresti újságírói pártfőiskolát. Ezt a ’90-es években nagyon sokan már ki is hagyták az életrajzukból. Nehéz pillanatokban szinte-szinte példaképeim lettek a talpnyalásban és könyökkel való előjutásban zseniálisat alkotó dilettánsok, azt akartam megérteni, hogy nekik miért sikerül elhelyezkedni az általam csak vágyott szerkesztői állásokba, ráadásul úgynevezett szakmai díjakat is zsebre vágni. Persze nem lettek a példaképeim, egyrészt nem volt elég képességem utánozni őket, másrészt sok tehetséges, szeretetre és tiszteletre méltó író, költő, újságíró ismerősöm volt, de bevallom, van egyetlenegy dolog, amiért mai napig jóformán csodálom a dilettánsokat: elképesztő az önbizalmuk. Sokszor eszembe jut Krúdy Gyula szellemes jellemzése egy sikeres idegenvezetőről – ha mélyebben belegondolunk, akár a dilettantizmus meghatározása is lehetne: „Azoknak, akik a szülővárosába látogattak, elmondott mindent, amit a főtéri szoborról tudott. Azt tudta, hogy kik szoktak felmászni rá.” Visszatekintve a ’70-es évekre, az eleje a böjt időszaka volt, mert 1976-ban jött a terített asztal: muzeológus lettem a csíkszeredai városi múzeumban, aztán könyvtáros a megyei könyvtár zárt, dokumentációs, azaz régikönyv-részlegén, a ’90-es évek elején a megyei könyvtár igazgatója, és végül 1993-ban irodalmi szerkesztő, illetve főszerkesztő a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál, ahonnan nyugdíjba mentem.

Mi az, amit a legjobban szeret a munkájában, mi ösztönözte az írásra? Volt olyan mélypont, amely kiábrándította? Amikor úgy érezte, pihentetnie kell az élete ezen részét, mert már esetleg nem azért ír, mint amiért elkezdte? Vagy volt ilyen elbizonytalanodás?

Az írásban nem, a közlésben éltem meg mélypontot. Igaz, hogy az Utunkban, az Igaz Szóban közöltem novellákat, az Előrében tárcákat, de kézirataimat a könyvkiadók sorra adták vissza, hogy még dolgozzam rajtuk. Befejeztem az írást, mondtam egy jó barátomnak, a Kriterion megint nem fogadta el a nem tudom hányszor átdolgozott regényemet. A barátom erre székely-huncut szemvillanással így szólt: vigasztaljon, hogy a posta mindig elfogadta. A jóízű, önkéntelen nevetés kitörülte belőlem az önsajnálatot. Az áttörés, vagy hogyan szokták az ilyent nevezni, 1983-ban következett be, amikor megjelent az Idővallató című elbeszéléskötetem.

Igaz, hogy nemcsak a posta, hanem az új szerkesztő is rögtön elfogadta a kéziratot: ő volt Egyed Péter szerkesztő és első személyes találkozásunktól kezdődően igaz, jó barátja nekem is, a férjemnek is. Cseke Gábor, aki pár éve meghívott a könyvtárban működő olvasókörbe, ahol régi könyveimről beszélgettünk, jegyezte meg, mennyire fontos volt akkor az Idővallató című kötetemben a novellák végén közölt bibliográfia. Ez különben Egyed Péternek az ötlete volt. Szokatlan eligazító irodalmi műben, de hasznos kiindulópont például helytörténészek számára. Ő szerkesztette másik fontos könyvemet is a ’80-as évekből, ami szintén a Kriterionnál jelent meg, a Kájoni-regényemet, Az ember bolond természete címűt.

Melyik volt az a mű, amely a legtöbb energiáját emésztette fel, amíg megírta? Miért?

Erre a kérdésre a Márványkáosz című regényem jut eszembe. Nagyon sok a valóságelem benne, sok a valóságos miért kérdés, amire a regény sem találja a megnyugtató választ, és a szereplők, a cselekmény ábrázolása érzelmileg is megterhelő volt: bizalmatlanság minden iránt, ami a jóságot jelenti, a szülők nemzedékének teljes elutasítása, mert csak ellenségképnek megfelelők, a lázadás örve alatt drog és sátánkultusz, önpusztító életvitel érzelmileg is. Nehéz volt a tükör és a valóság szétszálazása, pozitív üzenet hitelesítése. Az olvasói visszajelzések nagyon ellentmondásosak voltak.

Az élet s benne a regényolvasás különben is olyan, mint az ezer tükör temploma a buddhista mesében. Ebbe a sehol sincs, egyszer volt templomba valamikor betévedt egy kutya. Éppen egyik ellenséges falkatársa elől menekült, azért surrant be ide. És most mit lát? Ezer kutya mered rá. Vicsorítani kezd, és persze, hogy mind az ezer visszavicsorít. Támadásba lendül és a többiek is mind. A rávicsorítónak a pofájába kap, de nem éri el. Szerencsére az sem éri el őt. És aztán így tovább ezerszer és újra és újra, míg a fáradtságtól és rémülettől összeesik. Ebbe a sehol sincs, egyszer volt templomba valamikor betévedt egy másik kutya is. Előzőleg az erdőben bóklászott, egy nyulat is megkergetett, nem kapta ugyan el, de sebaj, a nyúlnak is élni kell. Magányos volt, de nem boldogtalan, most mivel heves zivatar jött, menedékre volt szüksége és a hegytetőn emelkedő épület jobbnak látszott erre, mint a veszedelmesen hajladozó, zúgó fák alja. Besurrant tehát a templomba, leült és mit lát?! Ezer másik kutya is ott van. Ott ülnek vele szemben és barátságosan bámulják. Nagyon megörvendett. Nincs egyedül, és amíg az eső eláll, addig is társaságra lelt. Örömében csaholni kezdett, és persze a többiek is mind barátságosan így válaszoltak.

A Pallas-Akadémia Kiadó neve szinte egybeforrott az Önével, milyen volt a férjével, Tőzsér Józseffel való közös munka? Hogyan jellemezné?

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy része lehettem az életének. A kiadónál munkatársak voltunk, a könyvkiadás különben is csapatmunka. A könyvkiadó, akárcsak a könyvkereskedelem és a könyvtár közvetítő intézmény, azzal foglalkozik, hogy a könyv eljusson a befogadóhoz. Különleges érzéke volt ahhoz, hogy szétválassza, majd egymáshoz kapcsolja a könyv szellemi és áruértékét. Az volt az elve, hogy az olcsó könyv tartja el a drágát, az előbbit ugyanis nemcsak hogy többen megvásárolják, hanem a „tartalma” – az írott szó, a mondanivaló is – több emberhez eljut. Ezért indított olcsó, fűzött, illusztráció nélküli sorozatokat is. Azért reklámozta, vitte vásárló-közelbe a könyveket, szervezte a kolportázs könyvárusítást iskolákban, intézményekben, búcsús zarándoklatokban, mindenütt, ahol remény volt arra, hogy könyvet is vesznek… azért, hogy a könyveket olvassák, mert csak így születnek életre, válnak tárgyból szellemi értékké. Több száz író-olvasó találkozó szervezőjeként minden reklámnál és könyvismertetőnél fontosabbnak tartotta a személyes találkozást szerző és olvasó-befogadó között. Munkásságáról jegyzetfüzetei, határidőnaplói és a róla szóló újságcikkek alapján összeállítottam egy könyvet, ami 2017-ben jelent meg: Tőzsér József könyves élete. 2005-ben 60 éves születésnapjára jelent meg Nagy Miklós Kund összeállításában és Tőzsér László technikai szerkesztésével egy számozott bibliofil kiadvány, meglepetés-ajándékkönyv, ami sajnos nem került könyvárusi forgalomba: Aki a könyveknek szolgál. A Tőzsér-postától a Pallas-Akadémiáig címen. Mottója: „Aki a könyveknek szolgál, az a szellemnek szolgál, aki a szellemnek szolgál, az a világot szolgálja” (Ernst Wildenbruch). Pomogáts Béla könyvbolondnak nevezte, viccesen, de a szó nemes értelmében. Bárcsak többeket érne ilyen bolondság!

A Sárkányfogvetés volt az első kiadott könyve a kiadónak, milyen érzés volt ez Önnek?

Büszke voltam rá, de csak visszafogottan, mert hát valljuk be, ebben az elsőségben protekció is volt. Úgyhogy mindjárt mondom is a második könyvünket: Sütő András Az élet és halál kapuiban című esszékötete. Ezeket Budapesten szerkesztették és nyomtatták, de a címlapon Csíkszereda, 1993 szerepel, és ez volt az igazi büszkeség.

 

Mi a véleménye a kortárs erdélyi irodalomról? Esetleg mi az, amiben változott az évek során? Ha ki kellene emelnie néhány kortárs szerzőt, akkor kik lennének azok? És mi alapján?

Remélem, őszinte kíváncsisággal várja a válaszomat, mert ha igen, kajánul csak annyit mondhatok, hogy a véleményemmel megvárom, kiből lesz klasszikus. Na, de komolyan! Nem vagyok irodalomkritikus, nyugdíjasként nem vagyok kézirat-válogatásban és értékelésben jeleskedő szerkesztő egy könyvkiadónál, és pályáztató nagyhatalom sem, akinek jogában áll, vagy épp feladata rangsorolni irodalmi munkákat, mert eszemben sincs olvasóként alkotókat önkényesen nagyságrendbe állítani, belegabalyodni a listázásba – elsősorban, nem utolsósorban és mások is, akiknek nem jut hely a felsorolásban –, hogy aztán holnap azon bosszankodjam, valakit kifelejtettem, pedig… Különben is kevéssé érdekel, hogy az eseti hivatalos irodalmi kánon – amit az aktuális divat, politikai hovatartozás, klikkek, klánok, érdekcsoportok befolyásolnak – kit dob fel, és kit ejt. Ez sem olvasmányélményeimet, sem az írók iránti tiszteletemet, sem barátságaimat nem befolyásolja.

Mit gondol, egy szerző ma elsősorban milyen célközönségnek ír? Vagy, hogy ez esetleg mennyiben lehet tudatos? Ön szerint kik azok, akik legnagyobb mértékben fogyasztják a tavaly megjelent könyveket?

Kérdésére a válasz olvasás- és alkotás-lélektani, valamint könyvárusítási, illetve a könyvpiacot felmérő marketingtanulmányt igényelne. A bonyolultságát jelzik a kiegészítő kérdések is. Célközönsége lehet és van elsősorban a vallási szektáknak, diktátoroknak, ezek kiszolgálóinak, a megrendelésre alkotóknak. (A megrendelésre persze vannak pozitív példák is, nagy klasszikusok is sorolhatók ide.) Megengedőbben: rendezvények szervezőinek, árubemutatóknak. Meghatározása ilyenkor világos, sőt fontos, de az arra való figyelés sem az igazi alkotó embert, sem az értő befogadót nem jellemzi, kivéve persze az udvari költők, plakáttervezők és hasonlók pacsmagolását szeretett uralkodójuk körül. Az alkotás számottevő részében tudatos. A festmény szemlélője talán egy lazán feldobott színfoltot lát, és nem tudja, nem is érdekli, hogy a festő milyen aprólékosan gondolta ki, keverte a színeket hozzá, és nem hiszem, hogy közben a kiállítás látogatóit fontolgatta volna. Vagy gondoljunk az irodalomban egy szonettkoszorú kötött formájára, el sem tudom képzelni, hogy a költő közben milyen leendő célközönségre koncentrálna. Nem is tudom, miért, de a ’80-as évek könyvtárosi feladata is eszembe jut róla, minden tevékenységi tervben benne volt, jóformán megelőzve a szakma legfontosabb jellemzőit, vagyis a könyvek beszerzése, raktározása, közvetítése az olvasónak. Ez „a felnőttek olvasóvá nevelése”. Üres közhely, nem jelentett semmit, de minden mellé oda lehetett biggyeszteni, hogy ez meg az mozdítja elő; egy buzgó kolléga egy országos továbbképzőn még azt is javasolta, hogy szerepeljen a tematikus katalógusban. Soha nem találkoztam olvasóvá nevelt felnőttel, a nem olvasó felnőttek ugyanis egyáltalán nem járnak könyvtárba és könyvesboltba, és olyan könyvtárossal sem, aki név szerint bemutatott volna valakit úgy, mint feladata eredményes véghezvitelének „termékét”. Ha az abszurditásig véglegesítem a célközönség fogalmát, akkor szerelmes versek gálaestjére csak szerelmes nőket és férfiakat kellene meghívni. A célközönségnek sajnos ikertestvére a manipulált közönség, és ez a propagandairodalom befogadója, így azok számára fontos, akik eleve azért ragadnak tollat, vagyis laptopot, hogy célzottan fogalmazott műveket terjesszenek, nyilván valamilyen felsőbb akarat kiszolgálására vagy egyenesen utasítására. Aki tudatosan meghatározott célközönségnek ír, nemcsak a saját, hanem az alkotás szabadságát és nem kevésbé az olvasóját is elárulja. Eszembe jut most Lászlóffy Aladár Álom című verse, nagyon kedvelem, egy szakaszát mottónak írtam a Könyvbolondok – könyvek kótyavetyén című könyvem első oldalára: „A szél lapoz egy elfelejtett könyvet, / A verseket a világ visszakérte. / S ha mégis inkább elvegyülni könnyebb – / Úgy nemhiába jött a szél ma érte.” És közben hová lett vajon a célközönség?!

Véleménye szerint a mostani szerzőknek könnyebb vagy nehezebb dolguk van, mint az elődjeiknek?

Minden nemzedék megküzd a maga helyéért a világban, hol lázadással, hol a hagyományok megújításával, hol éppen ezek tagadásával. Vígjátékok örökzöld témája az öregedő ember kétségbeesett törekvése, hogy fiatalnak látszódjon. Az öregedéssel járó érzelmi megpróbáltatásokat nem a modern korok fiatalságkultusza, hanem a falusi kisközösségek népi kultúrája kezeli hatékonyabban. Ahol működőképes a hagyományos nagycsalád, ott az öregek boldogabbak, elfogadóbbak a vénséggel is és a fiatalokkal szemben is, a fiatalok pedig értik és mondhatni lélekben megtapasztalják, vagyis empatikusan átélik, hogy ők is megöregednek. Az erdélyi írók csak annyian vannak, hogy legalább névről mind ismerik egymást. Ideális persze az lenne, ha valamiféle „irodalmi nagycsalád” tagjaként viselkednének, de gondolom, ezért most egyesek kinevetnek, ha véletlenül elolvassák. Majd eszükbe jut, amikor magányosan megöregednek, mondaná a nagyanyám… Azt tapasztalom, hogy most is úgy, mint régen, az írók, költők nemegyszer baráti klubok, zárt érdekszövetségek lakói, esetleg magányosak. Mindegy is, ha közben szépet, jót, értelmeset, a közösségnek fontosat alkotnak.

Mit csinál legszívesebben, amikor nem olvas, vagy éppen nem ír, dolgozik? Mi az, ami ellazítja, ami kicsit kiragadja a hétköznapokból?

Eddig készségesen válaszoltam, de ez a kérdése a magánéletemre vonatkozik. A kor és kór szokásaihoz nem híven – ez maradjon az én titkom.

Ha megtehetné, hogy visszautazik az időben, lenne, amit másképpen csinálna, amit megváltoztatna?

Mivelhogy nem tehetem meg, ezen nem gondolkodom. Az időutazás amúgy is lefoglal az írásaimban, és nem is saját magammal akarok találkozni. Legszívesebben a szülőföldemen járkálok keresztül-kasul, széles úton eligazítóm a székelyek története, sejtelmes, keskeny ösvényeken a képzeletem az irányjelző. Számomra ez – nemcsak a múltbéli, hanem a jelenbéli táj is – a világ közepe, és olyan ajándék, amit tiszta szívvel megosztok másokkal.

Tags: , ,

Egy hozzászólás a következő bejegyzéshez: “Idővallatás – egy életen át az irodalom bűvkörében”

  1. Mészáros íSándor Says:

    Nagy örömmel olvastam Kozma Mária interjús írói hitvallását, eltökélt olvasója vagyok műveinek, most éppen A harmadik lélek szabad c. könyvének varázslatos hangulatát élvezem. Megtisztelő számomra a hozzá fűződő személyes barátság, tisztelettel őrzöm a néhai Tőzsér Józseffel való barátság emlékét is. Kívánom, hogy Marika írói munkássága további szép művekkel gyarapodjon, egészségben éljen és alkosson.