„Oly bonyolult, akár egy csalogány,
oly bádogból való, mint
jóságos, mint
oly gyűrhetetlen, régimódi
oly zöld komoly savanyú, olyan átnőtt
olyan arányos,
olyan szőrös,
olyan közel a vízhez, szélbarát,
olyan tűzálló, gyakran körülárkolt,
oly pofonegyszerű, ronggyáolvasott, mint”

A márciusi 2000 ismét Günter Grass-írásokat közöl, ezúttal verseket. Itt Grass talán nem annyira provokatív, mint Horváth Andor által is emlegetett prognózisait tekintve, de olyan nyelvi dilemmákat mutat meg, amelyek jóval többek nyelvi dilemmáknál. A hasonló és a hasonlított problémája ez – emlékeim szerint stilisztikai összefoglalókban is szerepel, mint „csonka hasonlat”. Mit hasonlítunk mihez, melyiket ismerjük jobban a két fél közül, ismerünk-e egyáltalán elég jól valamit ahhoz, hogy megmagyarázhassunk általa valamit egy másik dologról. Grass a tautológia iránti vonzódását mondja ki és hallgatja el egyszerre ezekben a társításokban. Úgy érezzük a verssorokat olvasva, mintha az egyetlen autentikus hasonlat az volna, amit a másik oldalon ugyanazzal egészítünk ki, ami a hasonlat innenső oldalán már olvasható.
A lapszám fontos írása még Margócsy István kritikája Csaplár Vilmos frissen Aegon-díjassá választott regényéről, a Hitler lánya című munkáról. A Margináliák-rovatban a szerkesztőkollégák kommentekkel is ellátják Margócsy kritikáját – ez a rovat a 2000 régi trade mark-ja. Két gondolatot emelnék ki ezúttal: egyiket a kritikából, a másikat Szilágyi Ákos kommentjéből.
„Csaplár e könyvében a történelmi regénynek új változatával találkozunk: ő is, mint annyian a mai irodalom jelesei közül, a legnagyobb vállalkozásba fogott, s magát a történelmet kívánta regénybe foglalni – megteremteni a huszadik század rémes történelmének egy egészen sajátos vízióját. Csaplár különleges történelmi regénytípust választott (vagy talált ki?) a maga számára: egyszerre kívánja a régi hatalmas, úgymond, realista elvárást teljesíteni, s a »valóságnak« mind intenzív, mind extenzív totalitását szeretné megragadni és prezentálni – miközben narratív stratégiájával épp ennek az emberfeletti elvárásnak, ennek a beteljesíthetetlen műfaji előírásnak a dekonstrukcióját hajtja végre: úgy beszél folyamatosan, egyszerre, mondhatnánk, egy lélegzetvétellel, a »nagy« világról és történelemről, valamint a »kis« emberek mindennapi bukdácsolásairól, hogy egyszerre érzékelteti a nagy történetnek és a kis történetnek egymásra utaltságát valamint egymás iránti tökéletes közönyét (mondhatnánk így is: elidegenedettségét).” – írja Margócsy István a könyvről.
„A természet, az életfolyamat jón-rosszon inneni-túli világa ez, pontosabban a formaalkotó szerzői aktivitás olyan nem-emberi nézőpontra helyezkedése, ahonnan a történelem egy mindenféle erkölcsi vagy szellemi értékhierarchiát, rendezettséget nélkülöző életfolyamat részeként, úgyszólván fiziológiailag jelenik meg. Az erkölcsi és szellemi vonatkozások ennyiben maguk is csak megnyilvánulásai az életfolyamatoknak, nem rendelkeznek hozzájuk képest semmiféle önállósággal és értéktöbblettel. Az elbeszélői hang egyáltalán nem pikareszk-jellegű, ha tart valamilyen rokonságot a pikareszkkel, akkor legfeljebb a 18. századi erkölcskritikai-észkritikai szatírán keresztül, persze, mindenféle szatirikus hangoltság vagy – pláne! – erkölcsi és filozófiai tanulság, szociális és politikai konklúzió nélkül. Egy olyan Candide lenne ez, amelyből minden filozófiai vigasz vagy derű, minden erkölcsi tanulság és ítélet tökéletesen hiányzik. Ahogyan az anatómus nem érezhet haragot a rákos sejtburjánzás és áttétel láttán, ahogyan az orvos nem érezhet dühöt a szamárköhögéssel szemben, úgy nem érezhet a szerző sem erkölcsi felháborodást, sem szánalmat, sem kétségbeesést, sem diadalt vagy elégtételt a történelem mint burjánzó – Csaplár regényen kívüli és nagyfokú regényírói önreflexióról tanúskodó meghatározásával – »emberszövet« iránt.” – ezt fűzi még hozzá Szilágyi Ákos. A huszadik századi kényes történetek kapcsán ezt az attitűdöt egy teljes regény keretein belül fenntartani nem is kevés.
(2000 irodalmi és társadalmi havi lap, 2010. március)