Katasztrófatervek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem feltétlenül kell ortodox kantiánusnak lennünk ahhoz, hogy belássuk: az emberi ész erősségének és nem gyengeségének számít, sőt egyik legértékesebb tulajdonsága lehet az, hogy önmagának határt szab. A közgazdasági Nobel-díjas kutatópszichológus, Daniel Kahneman eddigi teljes munkásságát összefoglaló kötetében semmi mással nem foglalkozik, mint ezzel a fajta határmegvonással, illetve mindazon módszerek és lehetőségek számbavételével, amelyek segítségével rendszeresen becsapjuk önmagunkat. Egy másik Nobel-díjas, az elméleti fizikus Richard Feynman frappáns tanácsának szavaival élve: „Az első alapelv az, hogy nem szabad becsapni önmagunkat – ráadásul mindig önmagunkat a legkönnyebb becsapni, úgyhogy legyünk nagyon óvatosak!”

Az emberi gondolkodás „rendszerhibáit”, az ún. kognitív torzításokat (bias) – köztük a különféle előítéleteinket, a jellemzően elsietett ítéletalkotást és döntéshozatalt, képességeink túlértékelését, holtbiztosnak vélt intuícióinkat, passzív optimizmusunkat, röviden és egyszóval a gondolkodásbeli lustaságot – kartotékoló tudományos munka egyik legmeglepőbb jellemzője, hogy nem csupán érvekkel, empirikus kísérletekkel és logikával szolgál, hanem egyfajta világnézetet is hordoz, és hangulata van. Daniel Kahneman és az ő életre szóló kutatópartnere, a már elhunyt Amos Tversky világa egy bizonytalansággal és végzetes buktatókkal teli, az esetlegességnek a végsőkig kitett, makrancos realitás képét mutatja, ahol rengeteg a kockázat, és nagyon sok szabályra kellene figyelni, ám mindig azonnal szükséges cselekedni.

Ráadásul a naivan magabiztos, „gyors gondolkodás” kritikájából sem absztrahálhatóak biztosabb alapelvek, mint a Feynmantől idézett, csupán valamiféle melankolikus megfontoltság és rezignált derű. Ha előre tudjuk, hogy tévedni fogunk, nyugodtan figyelhetünk már eleve a hibákra és a károk minimalizálására. Nem igazolásunkat, csalóka biztonságot kell tehát keresnünk, hanem a kedvenc hipotéziseink cáfolatait, akárcsak a tudományos kutatás popperi módszertanában (falszifikáció). Az állandó éber tudatosság ilyen magas foka az egyén lelki életének terminusaira lefordítva persze nem más, mint szorongás, más szóval a problémamegoldó, veszélyelhárító, a túlélést elősegítő biológiai szervként létrejött tudat reflexív szerkezetébe kódolt struktúrahiba: az önmagát tükröző gondolat remegése. Kivéve talán, ha az eleve vesztes egzisztálás fegyelme minősül át morális győzelemmé. (Daniel Kahneman: Gyors és lassú gondolkodás. HVG Könyvek, Budapest, 2013.)

Rigán Lóránd

Tags: , , , , ,

Hozzászólások lezárva.