1 REFLEX » Blog Archive » Konyhanyelven

Konyhanyelven

news informationnews information,sport,health

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem ártott volna több dialektika – itt: az egyedi és az általános közötti le-föl járás és közvetítés – egy ilyen könyvnek, amely kimondottan az efféle átjárásra épül, ám ez is olyasmi, amiből egyetlen könyvnek sincs elég. Például a villa – ezt mondja a cím –, avagy hétköznapi eszközeink, a kézhez álló vizsgálata milyen messzire vezet. Winston Churchill nem a konyhaeszközök, hanem az építészet kapcsán jegyezte meg: „Előbb mi alakítjuk épületeinket, hogy utána azok alakítsanak minket.” (Ugyanez másképp, Kranzberg első törvényének a megfogalmazásában: „A technológia sem nem jó, sem nem rossz, de nem is semleges.”) Ilyesmi itt a szerző, a hétköznapiság fenomenológiájának egy érdekes területére szakosodott Bee Wilson mondanivalója is, egy kis konyhai konzervativizmussal tetézve.

Ami az utóbbit illeti, Michael Oakeshott angol politikai filozófus mutatott rá klasszikus esszéjében (On Being Conservative, 1956), hogy az élet egyes dolgaihoz – főleg azokhoz, amiket ráérősen, önmaguk kedvéért és szertartásosan végzünk (nála például a horgászáshoz) – konzervatív beállítódás szükséges, és ebben az értelemben mindannyian akarva-akaratlanul konzervatívak vagyunk. (Oakeshott példái között mellesleg a konyha és „a sütemény elkészítése” is szerepelt.) Bee Wilson ételtörténész az egyszerűségében pótolhatatlan és felülmúlhatatlan fakanál dicséretében fejti ki ugyanezt mindjárt az előszóban: a fakanalat nem lehet kikapcsolni és bekapcsolni, nem csillog, nem berreg, ettől még azonban ugyanúgy megállja a helyét ma is, mint évszázadokkal ezelőtt, hasonlóan a konyha voltaképpeni lényegét alkotó összefüggésekhez. „A műanyag korában az ember arra számítana, hogy szintetikus spatulákkal keverjünk […]; általában azonban nem így áll a helyzet” – létezik ugyan szilikon fakanál, ám ez fogalmilag és nyelvileg alig kifejezhető ellentmondás (fából vaskarika).

Ugyanakkor a könyv számos példával szolgál arra is, hogy a konzervativizmus utóvédharcát vívja a konyhában, mert időközben lezajlott bizonyos felejtés. Vegyük csak egyetlen szövegtípus, a konyhai recept esetét. A 19. század előtt a recept hasonlatok rendszere, emlékeztető – aide-mémoire, mondja elegánsan Bee Wilson – volt olyanok számára, akik eleve értik, hogy miről is van szó, olyan mértékegységekkel, mint a „tyúktojásnyi”, „ujjnyi” vagy „aranysárga”. A notáció mára egzaktabb, nem analógiák és utalások költészete, hanem pragmatista traktátus, amely „azt az érzést nyújtja a szakácsoknak, hogy bármit megtehetnek, ha engedelmeskednek a szabályoknak, és betűhíven követik az utasításokat, mivel a feltétlen engedelmesség egyszersmind az abszolút szakértelemhez fog vezetni”.

Mindennél jobban fény derül azonban a kötetből – a szerző alaptézisével összhangban – a modern technológia talán legnagyobb illúziójára. Ez ugyanaz a tanulság, mint amire a saját konyhánkban hónapokon át használatlanul porosodó elektromos keverők lehangoló csendje figyelmeztet. Melvin Kranzberg második törvényével kifejezve, mely a „mater artium necessitas” latin közhely visszája: „invention is the mother of necessity”. Bee Wilson megfogalmazásában: „csak azért, mert bizonyos technológia létezik, még nem biztos, hogy használnunk kell”; a konyhában valóban nélkülözhetetlen, önmagukban már konyhát alakító eszközök – egy éles kés, egy fatábla, serpenyő vagy fazék, kanál, valamilyen hőforrás – az emberiséggel egyidősek, és nagyjából változatlanok. Ez pedig, ha jobban belegondolunk, már önmagában az étel-, illetve konyhatörténészkedés abszolútuma: úgy művelni konyhatörténetet, hogy a konyhatörténet megszüntesse önmagát. (Bee Wilson: Consider the Fork: A History of How We Cook and Eat. Basic Books, New York, 2012.)

Rigán Lóránd

Tags: , , , , ,

Hozzászólások lezárva.