1 REFLEX » Blog Archive » Posztmodern szöveggenerátor 2.0

Posztmodern szöveggenerátor 2.0

news informationnews information,sport,health

Kenyérkereseti – de a hiúság lélektani természetével is kapcsolatos – ügy, amiről nem szokás beszélni: a jelenlegi tudományos irodalom egy részét nem az eszmék szabadpiaci kereslete, hanem a közléskényszer működteti „publish or perish”, „közölj vagy kotródj” jeligével. Míg egyes emberek bélyeget gyűjtenek, addig mások a saját szakmai publikációkat, amelyekről túlzás lenne azt állítani, hogy csak egy szűk kört érdekelnek.


A Metalurgia International című, a Thomson Reuters által jegyzett hazai szakfolyóiratot azonban evidens módon – a szeptember közepén, az idei hatodik lapszám kapcsán kirobbant botrány tanúsága szerint – még a tulajdon szerkesztői sem olvasták, ugyanis csuklás nélkül átengedték a Belgrádi Egyetem két tanára és egy doktori hallgatója rikító szaktanulmány-paródiáját „a véletlenszerű adatok feldolgozására használt transzformatív hermeneutikai heurisztika kiértékeléséről” (Evaluation of Transformative Hermeneutic Heuristics for Processing Random Data). A derék kutatók nyilatkozata alapján az önleleplezés nem is annyira a romániai tudományos folyóiratkultúrát, hanem inkább a leggyengébb ellenállás elve alapján pontokat gyűjtő szerb kollégáikat és a szakmai közlések egyoldalú – illetve még egyoldalúságában is torz – mércéjének alkalmazása nyomán történő szakmai előrelépések gyakorlatát érinti. Az eset tanulsága szerint ahhoz, hogy egy tudományos kacsa jelenleg Kelet-Európában fogyasztható legyen, nemcsak az olyan divatos kulcsfogalmak szerepeltetése szükséges, mint a hermeneutika vagy az e-learning, hanem a térség viszonylagos elmaradottságát és kulturális frusztrációit meglovagoló témaválasztás is, hiszen a „kutatás” eleve azt firtatja, hogy „egy fejlődő ország polgárai hogyan látják az Európai Unió által nyújtott támogatást”. A tudományos kutatás látszatához jelenleg a következő elemek szükségesek: köldöknézés és fontoskodó hangnem, politikailag relevánsnak tekintett témaválasztás, a régi jó posztmodern terminológia, ábrák. A megjelenéshez szükséges tudás legnagyobbrészt stiláris és ideológiai, illetve a szerkesztői elvárások ismeretén múlik: (a) a szöveget nyissa a Microsoft Word; (b) a hivatkozások formailag rendben legyenek.

Azoknak, akik ismerik, a hazai sajtóban is hellyel-közzel hivatkozott Sokal-ügy jutott eszükbe az egészről. Sőt, a kívánatos szakmai kritériumokat leképező tanulmány egyik poénja, hogy Alan Sokal példáját szóvá is teszi: „a saját heurisztikánk széles összefüggésben áll Sokalnak a hermeneutika terén kifejtett munkájával”, amely több mint másfél évtizeddel ezelőtt, 1996-ban játszotta ki a folyóiratszerkesztők sznobériáját. A New Yorki Egyetem fizikaprofesszora úgy döntött, hogy próbára teszi a posztmodern irodalom- és kultúratudomány intellektuális lelkiismeretét, és kipróbálja, hogy a tudománypolitikai szempontból rivális szaklapok vajon közölnek-e „egy értelmetlenségekkel bőven fűszerezett cikket, amennyiben (a) jól hangzik, és (b) hízeleg a szerkesztők ideológiai előítéleteinek” (ez utóbbiak nagyjából: kulturális relativizmus és nyelvi szolipszizmus). A két eset közötti különbségek azonban lényegesek. Alan Sokal csínye (A határok áttörése: arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé) leginkább arról szólt, hogy a posztmodern kultúrakritika – teljes joggal – társadalmi és nyelvi konstrukcióként leplez le számos objektívnek vélt (kulturális) tényszerűséget, holott az objektív tudományok szubjektív kritikája, feltételezett szubjektív aspektusaik feltárása nevetséges kísérlet; a tények makacs dolgok, és tények maradnak, hiába gondolják az irodalmárok, a filozófusok és a hasonszőrűek úgy, hogy azok pusztán társadalmi konstrukciók, és így a (reál)tudományos megismerésben is bármely vélemény egyformán érvényes (anélkül, hogy ez a szentségesnek és sérthetetlennek vélt társadalmi berendezkedési szabályok relativista kritikáját igazán érintené). És külön vita tárgya lehet itt ezután, hogy a diskurzusok határát, végső referenciáját képező nyers tény fogalma esetleg mégiscsak pusztán elvont konstrukció, vagy ellenkezőleg, a társadalmi konstrukciók valamiféle tudományos erkölcsi kalkulus keretében nagyon is objektíven összemérhetőek (a lehetséges emberi kiteljesedés, az általános szenvedés csökkentése és hasonló kritériumok mentén), mint az újabban például a multikulturalizmus ellenében egyre határozottabban felmerül.

Dragan Djuric, Boris Delibasic és Stevica Radisic hermeneutikai csínye ehhez képest – semmitmondásában – vajmi keveset mond, és éppen ebben nagyon is tipikusan és félreismerhetetlenül hazai. Nem a tudományháborúk (science wars) történetéhez szolgáló adalék, a tudományos realisták és a posztmodern konstruktivisták, a reál- és a humántudományok összecsapásának dokumentuma – erről jelenleg Steven Pinker és Leon Wieseltier vitatkozik a New Republic című folyóiratban –, hanem mindössze a lusta szerkesztőkhöz intézett figyelmeztetés. A tudományos értekező próza nyelvjárását, amely egy unalmas és enyhén undorító, száraz és önreflexív ógörög dialektus, Arisztotelész teremtette meg. (Akinek formális bizonyítási stílusa nagyjából ilyenszerű: „Ötféle értelemben mondjuk, hogy pé. Ezek a következők: idő, micsodaság és helyzet. Úgymint: pé-kor, pé alatt, pé mint sétáló, fehér vagy: ez az ember. Nos, ez egyik értelemben sem non-pé, tehát pé.”) Előtte tankölteményre, drámára, aforizmára és mesére, egyszóval sokféle más műfajra volt példa a filozófiában és a tudományban. Ma már elképzelhetetlen, hogy valaki akár csak Nietzsche Zarathustrájának (1883–1885) prózaversstílusában közöljön bármi komolyabbat, nem beszélve a tudományos kutatás módszertanát kidolgozó Francis Bacon esszéiről, aforizmáiról, regényéről. Nagyon is elképzelhető azonban, hogy minden szcientometriai elvárás teljesítése ellenére ne közöljön valójában semmit sem. (Metalurgia International, 2013. 6.)

Rigán Lóránd

Tags: , , , , ,

Hozzászólások lezárva.