Hogy mennyire szenvedtem Tarr Béla filmjén (A torinói ló), azt nemhogy kár lenne tagadni és hiteltelen, de azt hiszem, része is ennek a sajátos filmélménynek. Azt persze szórakoztató volt látni, hogy a TIFF magyar napján összesereglett ismerősök, Kolozsvár színe-java ugyanolyan serényen távozik a filmről, amilyen elszántan negyven-ötven perccel azelőtt a terembe igyekezett. Nem mellékes azonban, hogy unalomból vagy a mozizás kínjából eredően menekül, vagy éppen ezekért marad ott az ember. A film ugyanis korántsem olvastatja magát, szándékosan a nézhetetlenséggel kacérkodik, és persze élvezhetetlen, nincs benne semmi, sőt a végére az is kiürül (Tarr Béla utolsó filmje, mondta), ez igaz.

Ha nem csalódom, valahol a világ peremén játszódik, miután a világon mindent letaroltak, és a süvítő orkánnak nem állja többé útját semmi sem. Az Internet Movie Database-en jelenleg olvasható hozzászólás (kritika?) szerint ez egy „boring, depressive and non-sense 146-minute-movie”. Márpedig az, ami „unalmas, nyomasztó és értelmetlen”, ráadásul hosszú, következésképpen esztétikailag értéktelen is, bármit is jelentsen ez, vagy hagyjuk az esztétikát, unalmas és élményszerűtlen, nézőileg? Hát dehogyis az. Fordított teremtéstörténet, ugye, napokra beosztva, amelynek során a dolgok nem adatnak, hanem sorra elvétetnek, a föld, a víz és az állatok, végül már a fény is, hogy a végére csupán az öreg és a lánya maradjon, és az, hogy egyáltalán vannak. Valamit el is magyaráz minderről az a két árva jelenet, amelyben több-kevesebb emberi beszéd van (inkább zavaró): egy lírai-filozofikus monológ Nietzsche modorában a földet és az embert megrontó ember alatti teremtményekről, erőkről, és a földet megrontó, ne menjünk bele, cigányokkal való szembesülés során a süvítő szélbe belekiáltozott trágárságok, félmondatok. A tanya és lakói egy történet vagy egy történetfilozófiai séma, hanyatlástörténet végén vannak, amely véget nem lehet többé újabb kezdetté alakítani, mert nem apokalipszisben, jelentéses feltárulásban ér véget, hanem a film világa fogy ki önmagából, borul el, fut ki az időből: Tarr Béla saját bejelentése szerint utolsó filmje (hatásosan cseng, akkor hagyom), vagy csak úgy általánosságban az utolsó film, amely után minden bizonnyal forgatnak még filmeket, utolsó utánit, utolsó utáni legutolsót, amely azonban mit sem változtat a tényen, hogy ezen a Krasznahorkai és Tarr-féle tanyán a teremtődés, a dolgok adódása pontot tesz maga után. Nem mintha igaz volna, hogy egyszer bárminek is örökre vége lesz, hanem mert valahogyan minden valódi film és emberi nap utolsó. De most vicc nélkül, milyen Tarr Bélát vártak?

Az utolsó film után aznap nem néztünk semmit, két napra rá, este az Artában egy önmagát univerzális értelemben művésznek valló, szerény rendező filmjét láttuk, a Mill and the Crosst, amely filmnyelvre igyekszik lefordítani Bruegelt, és a grandiozitás kisiklott kísérleteként említem A torinói lóval (ellentétben) egy napon. A keresztény szimbolika hasonlóan közvetlen megjelenítése persze csak keveseknek jelentéses, ám ettől függetlenül a mindig visszatetszést keltő virtuozitás öli meg. Micsoda kín a fülnek a virtuóz hegedűművész játéka, milyen hosszú ideig velünk marad egy-egy hosszan kitartott, elhaló alaphang.

Rigán Lóránd