Még két filmről, hogy nyomtalanul el ne múljanak. A kortárs erkölcsfilozófián, alkalmazott etikán belül két témapreparátum ismeretes, amely inkább a katedrahuszárok, mintsem az úgynevezett utca embere számára releváns: a klónozás és az eutanázia mint az emberi létezéssel és méltósággal összefüggő határhelyzetek, illetve mint a pennák sercegtetésére szolgáló és filmtémaként sem újdonságszámba menő skolasztikus filozófiai problémák. A Mar adentro, valamint a Godsend az ismertebb és, mert sohasem a kérdés súlya számít, ugyanakkor sokatmondóan különböző minőségű filmes feldolgozások.

Miért übereli ezeket, a szokványos klón- vagy önkénteshalál-filmet Fliegauf Benedek Womb (Méh) vagy Michael Rowe Año bisiesto (Leap Year) című opusa? Amennyiben az utóbbi, a melankóliáját egyéjszakásnál is rövidebb terápiákkal csillapító, a nagyvárosba felköltözött fiatal nő mazochista hajlamait a végletekig felkorbácsoló, végső soron a szeretetéhség okozta kiskorúság állapotából való kilábalásról szóló történet egyáltalán az eutanáziáról, és amennyiben a kapcsolatok, a szerelmek újrajátszhatóságát, viszonytényezőinek helyettesíthetőségét, az organikusság és a technológia finom egymásba játszását költőien megjelenítő sztori egyáltalán a klónozásról szól.

Mert egyáltalán nem arról. Ha a hivatásszerűen öngyűlölő filozófusoknak hinni lehet, „a könyvek, melyek az erkölcsökről szólnak, sok hasznos tanítást s erényre való buzdítást tartalmaznak”, „a teológia arra tanít bennünket, miképpen érdemeljük meg a mennyországot”, és „a filozófia módot nyújt az embernek, hogy mindenről valószínűt mondhasson, s megcsudáltassa magát a kevésbé tudósok által”. De hogy az álkérdések, száraz fogalomrágások valódi létállapotok visszatérített metaforái lehetnek, erről a művészet szól (a művészet számára az élet ürügy): a kékesszürke tenger és a mexikóvárosi leánylakás fülledt melege, nem a kiáltalánosított örökös kérdések, hanem a mindközönségesen fontos kérdésekből huncutul kimentett érvénytelen és kivételes.

Rigán Lóránd