Zilahi Csaba: Erdélyi magyaRock 1970 – 2010

„A rock and roll világszerte a lázadás, a szabadság, az önkifejezés legőszintébb formája.” ‒ Ezzel a mondattal indít Zilahi Csaba az Erdélyi magyaRock 1970 – 2010 című könyvének előszavában, mellyel hangzatosan határozza meg azt az életérzést, ami leginkább iránymutató volt a XX. század második felében létrejövő zenei stílusok kialakulásában. Az előszó szubjektív voltát felváltja majd az a rengeteg interjú és újságcikk, melyek forrásként szolgálnak a zenekarok bemutatásánál. Ez a rész valójában egy rövidke vélemény a szerzőtől-szerkesztőtől, melyben a saját hozzáállását határozza meg a témával kapcsolatban.

Az erdélyi (tágabb keretben nézve kelet-európai) zenekarok sorsát a rendszerváltások koráig a kommunista rendszer által előírt szabályok határozták meg, illetve közös vonás az is, hogy mind zenéiken, mind szövegeiken érződik egyfajta vágyódás a nyugat-európai, szabadabb világszemléletek felé (9). A könyvben a címből adódóan jelen vannak azok a zenekarok, melyek a rendszerváltás után kezdik el működésüket, az új, demokratikus Romániában, noha a legtöbb formáció tagjai még a kommunista rendszer alatt születtek. Ezen zenekarok lehetőségeit már egy másfajta szűrő határozza meg, melynek legfőbb pontja a kapitalista rendszerek termeléskényszere. Mivel ezen időszak alatt nem tudunk olyan erdélyi bandáról beszélni, mely kizárólag a zenélésből meg tudja keresni a kenyerét, fontos megemlíteni, hogy léteztek olyan támogató rendezvények, melyek segítettek egyengetni a helybéli formációk útját (pl. a Siculus-fesztivál).

Kérdésként merül fel a könyvben, hogy mit tekinthetünk erdélyi magyar zenekarnak (11). A könyv megemlít olyan zenekarokat is, melyekben román anyanyelvű előadók is munkálkodtak, illetve feltünteti azokat a dalokat is, melyek angol vagy román nyelven szólaltak meg, de alapvetően próbál azokra a formációkra összpontosítani, melyek magyar nyelven írták a dalaik javát. Az is kitételnek számít, hogy olyan zenekarokat vonultat fel a könyv, amelyek „letettek valamit az asztalra” (12), vagyis olyan dalokat alkottak, olyan koncerteket adtak, melyeknek van megfogható, visszakereshető lenyomata (CD-k, interjúk stb.)

A könyv alapvetően két részre osztja azokat a zenekarokat, melyeket felsorakoztat. Az első, rövidebb részben találjuk meg azokat, melyek a kommunista időkben indultak el a szárnypróbálgatás útján, és működésük javarésze is ide köthető. Az ezt követő részben a rendszerváltás utáni zenekarok kerülnek bemutatásra, ez a könyv terjedelmesebb része. Ezen rész felépítése lényegesen más, mint az elsőé. Tájegységek szerint osztja csoportokra a bemutatandó a bandákat. Erre a szerkezetre azért van szükség, mert jóval több formáció bemutatására kerül sor a könyv második részében, és a kavarodás elkerülése végett valamilyen formában rendszerezni kell őket, és ez a fajta megosztás tűnik a legkézenfekvőbbnek.

Megfigyelhető, hogy a tömbmagyarságot alkotó területeken jóval több formáció kerül bemutatásra. Ennek az a magyarázata, hogy ezen a környéken tudták stabilan előadni a dalaikat a szerzők, nem kellett több száz kilométert utazniuk egy-egy koncertért. Hátulütője viszont, hogy a környékbeli embereken kívül mások nem igazán tudták megismerni a zenekarok többségének zenéjét. Ettől függetlenül természetesen a szilágysági, a határmenti és a kolozsvári bandák is bemutatásra kerülnek.

Fentebb már említettem az interjúkat. A könyv alapvetően ezek révén mutatja be a zenekarokat, mert forrásanyagként ezt a legoptimálisabb felkutatni illetve felhasználni. Ezen tény miatt a könyv valamelyest elveszti a lexikon jellegét, az olvasási élményt azonban színesíti. A legtöbb bandánál természetesen pontokba vannak szedve a történetük fontosabb eseményei, de javarészt így is az interjúk uralják a könyvet. Zenekari sztorikat is olvashatunk, olyanokat, melyeket a tagok láttak fontosnak elmondani az olvasóknak. Az információcentrikus olvasásmódot is lehetővé téve természetesen zenekari leírások és bemutatkozók is szerepet kapnak a könyvben.

Véleményem szerint a könyv egy olyan űr betöltésének a megkezdését vállalta fel, ami már régóta váratott magára. Szüksége van az erdélyi magyar könnyűzenének arra, hogy beszéljenek róla, könyveket írjanak meglétéről, hogy példaként tudjon funkcionálni a következő nemzedékek számára: az újabb zeneszerzők láthassanak egy múltat, legyen mihez viszonyítaniuk. Azt gondolom, hogy ezt a könyvet azért sikerült ennyi tartalommal megtölteni, mert Zilahi jelentős ismeretségi körrel rendelkezik ebben a zenei környezetben, elvégre több fesztivál szakmai zsűrijének tagja is volt, illetve rádiós múltja és jelene is van. Ha folytatásban kellene gondolkodni, mindenképp rá vagy egy hasonló ismeretségi körrel rendelkező emberre kellene bízni azt. Erdélyben magyarul zenekart működtetni óriási kihívás most is, habár a jelenlegi körülmények jobban segítek a szárnypróbálgatókat. Úgy gondolom, hogy van mit megírni a 2010 után létrejövő formációk lépéseiről is, akár kitekintve a rockzenei keretek közül (gondolva itt pl. a Bagossy Brothers Companyre). Bizonyára az olvasóközönség is szívesen venne kezébe egy ilyen könyvet, amit akár az Erdélyi magyaRock folytatásának is tekinthetnénk.

(Exit Kiadó, Kolozsvár, 2022)

Jenei Bence