A BBC World Service Newshour című műsorának szerkesztői tavaly karácsonyra időzítették Tim Franks kétrészes interjújának sugárzását Schiff András Kossuth-díjas (1996) magyar zongoraművésszel. A világhírű interjúalany előzőleg (2011. január 1-jén) a Washington Postban bírálta a magyarországi közhangulatot, rövid olvasói levelében többek között rasszizmust, xenofóbiát, sovinizmust és reakciós nacionalizmust emlegetett. Tavalyi karácsony előtti interjújában hatvanadik születésnapi koncertje után Tim Franksszel arról beszélgetett, hogy miért éppen Londont és nem anyaországát választotta a koncert helyszínéül. Tim Franks megállapítása szerint „Schiffet világszerte a legnagyobb 20. századi magyarországi zeneművésznek tekintik Bartók Béla és Kodály Zoltán zeneszerzők óta, ám időközben szakítás történt a művész és szülőföldje között”. A feltételezett szakítás okáról a zongoraművész a következőképpen vallott: „Engem nem csupán a jelenlegi kormány nyugtalanít. Nyugtalanítanak maguk az emberek. Persze nem mindenki. De általában nagyon kevés a civil kurázsi. Az emberek félnek szót emelni.” A továbbiakban példának Horthy Miklós november 3-i budapesti szoboravatását hozta fel, amelyre a Szabadság téri Hazatérés Református Templomban került sor (ami azonban az emlegetett polgári bátorságot illeti, ellentüntetéssel). Ez a légkör az oka, amiért „immár be sem teszem a lábamat Magyarországra, magánemberként sem” – vallotta Schiff András, és döntése kapcsán praktikus módon nem ideológiai megfontolásokra, hanem testi épségére és az őt ért névtelen internetes fenyegetésekre hivatkozott. Holott „a 21. században vagyunk, Európában. Ők meg vissza akarnak térni a legsötétebb középkorba.” Mindezekért Schiff András úgy érzi, hogy nem tudna jelenleg Magyarországon zongorázni, és elutasítja a (politikailag) „naiv művész” szereppozícióját. Azét az előadóét, aki – a zongoraművész szuggesztív leírása szerint – a világháborús német tiszteknek, gyilkosoknak játszik, a tisztek pedig a háborús bűnök elkövetése után esténként „Beethoven vonósnégyeseit hallgatják, és gyermekként sírnak”.

Szimptomatikus persze az, hogy a Magyarországról, illetve a magyarokról újabban apokaliptikus hangnemben, kritikusan vagy pesszimistán nyilatkozó elsőrangú művészek sorában korántsem Schiff András az első. Csupán az írók közül kapásból Kertész Imre, Esterházy Péter, Krasznahorkai László lenne idézhető. Mintha csak Schiff András üldözéses, szorongó hangulatára érzett volna rá (vagy érzett volna „előre”) az utóbbi író, amikor a New York Times egyik szerkesztőségi blogján, az Anxiety-n (Szorongás) Someone’s Knocking At My Door (Valaki kopog az ajtómon) címmel szintén a tavaly, január 12-én arról írt, hogy már várja ajtajához a dühös névtelent, az elkerülhetetlent, a megtestesült történelmi gyűlöletet és erőszakot. A Krasznahorkai által leírt névtelen nem feltétlenül csak a magyar tradicionalista. Valójában neki „nincs múltja”, és éppen azért, mert „az ő múltja csak úgy búslakodik a múltban, el van veszve ő ebben a múltban teljesen”, de nem tartozik a 21. századi Európához, Amerikához vagy egyáltalán a modernitáshoz sem, „mert nincs ő benne valahogy a mai napban se, nem tartozik a jelenhez se, nincs helye itt, nincs helye az időben, mint ahogy nincs helye neki a térben se, mert nézzük csak, ki tudja megmondani, hogy ő hova való? Tán Texas? Tán Magyarország? Tán a román Duna-delta?”

Ami tehát a legjellemzőbb korunkra, az, hogy – a szó normatív értelmében – teljesen korszerűtlen. (BBC News Magazine, 2013. december 23.)

Rigán Lóránd