Lövétei Lázár László: Újabb Alkalmi

Az alkalmi versek státusza már évszázadok óta vita tárgya. Van-e helye az alkalmi verseknek, és miként határozza meg ezeket a kritikusok vagy az olvasóközösség hozzáállása? Lövétei Lázár László legújabb verseskötete friss szempontokat hoz a párbeszédbe, és az alkalmi versek minőségének újragondolására késztet. Miként vonatkoztathatunk el egy esemény kontextusától, vagy éppen miként ad az plusz értelmezési lehetőségeket egy szövegnek?

Az Újabb Alkalmi 2024. december 13-án került bemutatásra Kolozsváron a Vallásszabadság Házában, az Erdélyi Magyar Írók Ligája szervezésében. A költőnek ez a második alkalmi versekből álló verseskötete az Alkalmi után, és felépítése azonos a még sorozatkezdőnek ugyan nem mondható, de hasonló címet viselő elődjével. Mi több, nem csak a -nak/-nek és -ról/-ről ciklusok ismétlődnek, hanem a verseskötetek elejére is ugyanazok az irányadó idézetek kerültek, az első Ifjabb Pliniustól („minden alkalom szülte alkotás befejezve már sokkal kevésbé hasznos és lebilincselő…”) a másik pedig Csokonai Vitéz Mihálytól („Az alkalmatosságra írott versek az aestheticusoknál már egészen nevetségbe mentek, legalább mindenkor gyanúsok…”). Ezek az idézetek a kötet elején egy olyan hagyományt idéznek fel, mely az alkalmi verseket szembeállítja más versekkel. E hagyomány felidézése nélkülözhetetlen a versek megértéséhez, mivel Lövétei ezzel megy szembe, és azt bizonyítja, miképp van helye az alkalmi versnek a kortárs lírában. Olvasóként arra juthatunk, hogy nincs feltétlen igazság kódolva a két említett gondolatba, és a lényeges alkalmiság és az ennek ellentmondó kezdés lehetőséget nyújt a jelenség szabad újragondolására, a paradigmáktól való elvonatkoztatásra is. Egyébként a kötet bemutatója során Lövétei Lázár László kifejtette, hogy szerinte az alkalmi vers önmagában is megállja a helyét, minőségét tekintve megfér más alkotások mellett, nem csökkenti azok értékét, és az ajánlásoknak is helye van a művek előtt, hiszen ha valamilyen okból odakerült, nem szükséges az érték fenntartásának érdekében eltávolítani őket. Vajon tényleg elég erős az efféle fennmaradáshoz egy eseményétől megfosztott vers, vagy veszít az értelmezési lehetőségeiből akkor, mikor valaki éppen nem ismeri azoknak a költőtársaknak az életét és munkásságát, akiknek a versek címeztettek?
Ez a dilemma rávilágít a kötetnek egy másik fontos kérdésére, hogy mennyire lehet univerzális élmény egy személyes tapasztalat szabad megfogalmazása, mennyire érezheti át egy bármilyen olvasó a Kovács András Ferencnek, odaátra c. versben kifejezett érzéseket? „Nem tagadom, szörnyen felbosszantott a halálod: / szinte pofátlanság így halni meg, ennyire kurtán-furcsán”. Lövétei egyszerű nyelvhasználata emberközelbe hozza az érzést akkor is, ha elvonatkoztatunk a keletkezés körülményeitől. A „szörnyen felbosszantott a halálod” személyes felütése megteremti a konkrétumot, de a gyász univerzalitása mindenkinek lehetőséget ad a kapcsolódásra, képes egy másfajta értelmezés lehetőségeit kínálni. Merész kijelentés, de akár az alkalmi versek kettős életéről is beszélhetnénk itt. Ez az alkalmiból univerzálissá átalakulás pedig a kortárs irodalmi érték egyik mércéjévé is vált. Hasonló a helyzet a kötet első szerkezeti egységéből vett többi alkotással is. Az Ének egy macskával személyes emléket anekdotikus hangvétellel felidézve reflektál a gyermeknevelés pillanataira. Lövétei olyan hétköznapi eseményeket emel költői szintre, amelyek szülők és macskatulajdonosok számára egyaránt ismerősek lehetnek. Ezen kívül a lírai én és a megszólított közötti bensőséges kapcsolat az olvasót is bevonja. A már-már naplószerű, személyes írás ezáltal kiléphet az alkalomhoz kötött értelmezésből, és újra kettősséget tár az olvasó elé. Kérdéses azonban, hogy a fent említett univerzalitást képes-e minden vers elérni Lövétei új kötetéből. Egyes alkotások elég személyesek és kis alkalomhoz kötöttek ahhoz, hogy az átlagos olvasó ne tudjon enélkül a tudás és az említett személyek, helyek ismerete nélkül kapcsolódni hozzájuk.
Az alkalmi versek új megvilágításba helyezése ezen kívül nagyban függ a költő stílusától. Lövétei nyelvhasználata egyszerű és kifejező, kacifántos lírai megoldásokat mellőző: „Büfékocsi. Sör lötyög előttem”. A depoetizált és alulesztetizált stílus egy újradefiniált irodalmi állást is foglal. Érdemes megemlíteni, hogy ez a stílus nem feltétlenül működik minden helyzetben, mert aki a lírai kifejezésmód gazdagságát keresi, nem biztos, hogy itt megtalálja. Mindez az irodalom határait feszegeti, ugyanakkor megmutatja, hogy a közérthetőség és egyszerűség nem csökkenti a művészi értéket, hanem újabb lehetőségeket kínál az olvasóval való kapcsolódásra. „Ezt a mai lejegyzést sem irodalomnak szánom, / hanem csak izének, / hogyishívjáknak, / nem is értem, / hogy miért írom mindezt” – szólal meg a lírai én, nem csak az alkalmiságot és vallomásos személyességet erősítve a műben, hanem a megszokott formák újragondolását is. Ezek és az ilyen típusú a sorok mintegy reflektálnak az irodalom és átlagos élethelyzetek közötti határvonalra, de az alkalmi versek pozíciójának újradefiniálása is hozzátartozik a teljes képhez.
Az Alkalmi (úgymond az Újabb Alkalmi elődje) formaalkotás és műfaj szintjén kimondottan változatos volt (eklogától képversig minden megtalálható benne), amit Lövétei az új kötetében is megtartott, de képileg nem annyira feltűnően, és a műfaj sincs az alcímekben jelölve. Az Újabb Alkalmiban is találhatóak mind szabad, mind kötött formájú, szerkezetű írások, mindemellett pedig sokszor tervezetlenség benyomását keltik, mintha nem is készültek volna kiadni őket, hanem gondolatok nyers papírra vetéseit látnánk. Lövétei tudatos döntésként szembemegy a szokványos kiadványok megmunkáltsági elvárásaival, továbbá célzottan változást jelent be a kortárs lírában. Az új kötetben a képalkotás némileg visszafogottabb jellege egy tudatosabb, szervezettebb költői viszonyulásra utal, a forma és tartalom dinamikus kapcsolata az őszinte közvetlenséget állítja előtérbe. A spontaneitás képzete révén a költő megkérdőjelezi az irodalom hagyományos esztétikáját, olyan költészetet teremt, ami többek számára érthető, könnyű kapcsolódási pontokat ad a nem-irodalmárok kezébe.
Újraértékelhetjük-e Lövétei Lázár László Újabb Alkalmi c. kötete alapján az alkalmi verseket? A költő az írásai során szinte minden okot megad arra, hogy miért igen, és miért mondhatunk ellent Ifjabb Plinius vagy Csokonai állásfoglalásának. Az alkalmi versek helye a kortárs lírában leginkább attól függ, hogy mennyire képesek egyszerre helyi és univerzális szinten hatni, és elég-e az egyszerűség és az emberi élmények közvetlensége az irodalmi maradandósághoz. Lövétei mindenesetre stabil alapokat fektetett le ehhez, és megfontolásra méltó szempontokat nyújtott egy ilyesfajta változáshoz.

(Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2024.)

Tánczos Dorottya