Peter Boghossian „ateistacsináló” könyve olyan, amilyennek a filozófiát még a vérbeli katedrafilozófusok is legszívesebben látni szeretnék: társadalmilag releváns, gyakorlatias, alkalmazott és valamiképpen (hatásait tekintve) nem mindegy – ezek a varázsszavak, melyek köré a javasolt játék szerveződik. Csakhogy a kihívás, mellyel számolnia kell, nem racionális természetű: mint azt egyszer a derék Jonathan Swift írta, „you do not reason a man out of something he was not reasoned into” (32.) (kb. „lehetetlen valakit egy olyan állásponttól érvek segítségével eltéríteni, amelynek igazáról eleve nem érvekkel győzték meg”). A neveltetéssel (szocializációval) és következésképpen identitásokkal nem lehet vitázni – legalábbis a kortárs „baloldali liberalizmus” kényszeresen óvatoskodó hittétele alapján –, így Boghossian elsősorban episztemológiai vitát folytat. És ezen a terepen, melyet maga kerít körül és saját feltételei szerint alakít ki önmagának, nem túl nagy kunszt a győzelem.

A hit meghatározása nála: „pretending to know things you don’t know” – vagyis a tudás színlelése olyan dolgok kapcsán, amelyekről nincs biztos tudásunk, mert ha lenne, a hit nem volna hit; a szerző lényegében ebből kiindulva bizonyítja újra meg újra, hogy a hit nem (biztos) tudás (amit mindközönségesen körkörös érvelésnek, petitio principiinek neveznek). Boghossian enyhén ellenszenves módon Szókratész köpönyegébe bújik, s hogy példát mutasson (statuáljon?), oktató beszélgetéseket idéz fel saját életéből, ám önmagánál, a hivatásos filozófiatanárnál nyilvánvalóan gyengébb ellenfelekkel (szalmabábukkal) „vitázik”: a portással, a bolti eladóval, zavaros lelkű kamaszokkal. Sokszor utal arra is, hogy mellesleg dzsiudzsicuzik (értsd: birkózó platonista, nem holmi szobatudós).

Ugyanakkor a szerző valami egészen mást, mint ezeket a rögtönzött párbeszédeket – és ateistákat –, mégiscsak igazán meggyőzően csinál. Része ennek az is, hogy leszámol azzal az elitizmusunkkal, mely szerint a filozófia mintha a felsoroltaknak (portásoknak, bolti eladóknak stb.), a „kicsiknek” nem volna való, mert hiszen túl magas. E mögött húzódik meg az igazi érdekesség: Peter Boghossian első ízben fejti ki igazán világosan azt a liberalizmuson belül mostanság meghonosodott módosítást, szükséges korrekciót, mely szerint igazából nincs is semmi gond azzal, hogy valakinek az identitását kikezdjék, nyilván amennyiben nem valódi természetes adottságokról, hanem véleményekről, hitekről, kultúráról van szó. A tisztelet egyéneknek és nem feltétlenül az általuk vallott eszméknek jár ki; ez utóbbiak minél szentebb meggyőződéseink, annál inkább vitathatóak, sőt vitatandóak. Mi több, lehetséges az is, hogy éppen valamely embertársa mint racionális lény iránti következetes tiszteletből legyen valaki az illető által vallott abszurd(gyanús) hitekkel szemben tiszteletlen. (Peter Boghossian: A Manual for Creating Atheists. Pitchstone Publishing, Durham, North Carolina, 2013.)

Rigán Lóránd