Vincze Ferenc: Az utolsó történet

Vincze Ferenc Az utolsó történet című novelláskötete átlagos. Legalábbis első látásra, az első néhány oldalt olvasva annak tűnhet. Hétköznapi témák, tájak, mindennapi nyelvezet. De ahogy egyre mélyebbre kerül az olvasó, egyre inkább beleássa magát a kötet világába, fokozatosan eloszlik ez a képzet, és valami sokkal többé válnak a történetek, szinte megmagyarázhatatlan módon. Valami rejtőzik a sorok között, valami ki nem mondott, homályos elem.

A novellák emberekről szólnak, és bár szokatlan lehet ezt így kiemelni, mégis lényegesnek tűnik. Hiszen minden történet valószerű, a szereplők, az élethelyzetek mindennapi karaktereket, problémákat jelenítenek meg. A szokványos falusi, illetve városi élet nehézségei, az emberi kapcsolatok ambivalens, sokszor teljes mértékben követhetetlen labirintusa, az emberi élet folyamatos hullámvölgyei rendre kulcsszerepet játszanak a történetekben. De mindezeket olyan módon sikerül keretezni, hogy a befogadás során nem válnak végtelenül nyomasztóvá és fájdalmassá.

A szereplők személyéből és a kialakított helyzetekből, a párbeszédekből, valamint az esetleges kiszólásokból adódóan sokszor inkább lesz a történet humoros hangvételű, mintsem megterhelő. Ez a csipetnyi humor úgy szivárog be a történetekbe, hogy közben nem kicsinyíti le a karakterek problémáit és nehézségeit.

Az író időnként csak szeleteket mutat meg az eseményekből és bizonyos részeket homály fed, máskor részletes leírásokat olvashatunk. Ezek a leírások is változatosak, némelyik szinte jelentéktelennek tűnik, a legapróbb részleteket festi le hatalmas odafigyeléssel, néhány másik pedig egyenesen lírainak hat, olyannyira, hogy akár egy pillanatra el is feledteti, hogy mi is történik éppen.

A mindennapi történések monotonitása sokszor megszakad egy esemény vagy alak szokatlansága által. Vannak ugyanakkor olyan novellák is, ahol ez a monotonitás szinte megtörhetetlennek hat, és talán épp ez a probléma forrása adott esetben. A folyamatos mókuskerék egyhangúsága, értelmetlensége rajzolódik ki például a Fürdővendégekben, illetve az Albérlet-apokrifben. Az Elvisz című novellában azonban éppen a véget nem érő változások ismétlődésében gyökerezik a monotonitás.

Az egészen eviláginak tűnő események, mondatok, szavak közé a narrátor majdhogynem észrevétlenül bele-belecsempész olyan meghökkentő foszlányokat, amelyek akár el is veszhetnének a nagy egészben, mégis rákényszerítik az olvasót, hogy egy pillanatra megálljon és elgondolkodjon. Amolyan wow pillanatok ezek, akarva-akaratlanul is rávilágítanak olyasmire, ami jobban belegondolva lehet, nem is annyira hihetetlen, de a hétköznapok forgatagában nem állunk meg egy percre megszemlélni, miről is van szó.

Ilyen például az Albérlet-apokrif című novellában egy igen hosszú mondat csupán néhány sornyi része. „[…] kis tócsák keletkeztek, tablettás tócsák az asztal közepén, ha belenéztünk volna, még megpillantottuk volna magunkat, de nem pillantottunk sehová, meredtünk magunk elé, legkevésbé magunkat akartuk megpillantani, Kriszta legalábbis, de én sem törekedtem rá feltétlenül, hogy szembenézzek magammal, tök fölösleges, látja magát az ember reggelente a tükörben, éppen elég napjában egyszer szembesülni a valósággal”. (67.)

Az elbeszélések külön világokat alkotnak, a témák időnként összefolynak ugyan, de konkrét kapcsolatot nem lehet teremteni közöttük. Ami azonban a kötet egészét áthatja, két rendkívül fontos motívum: a búcsú és az elidegenedés. A búcsú más és más módon jelenik meg minden elbeszélésben. Van, ahol a már összecsomagolt bőröndöt láthatjuk (Ahová Isten kuporodik), máshol az írással kerül összeköttetésbe (Az indulás ideje), megint más történetben pedig a gondoskodás jelenik meg a búcsú pillanatában (A kupec lova). Az elidegenedés szintén kulcsfontosságú a legtöbb történetben. A szülő–gyerek kapcsolat, az idősödő szülők teherré válása (Fürdővendégek), a megszokott, de az idő során fölöslegessé vált találkozások (Albérlet-apokrif), az életen át tartó otthonkeresés (Elvisz) és még sok más helyzet mind-mind példái ennek.

Az egész kötet valójában búcsúzás. A szerteágazó történetek látszólagos össze-visszaságát a címadó novella, Az utolsó történet töri meg. A kötet végére érve lényegessé válik, hogy miért is lett ez a könyv címe. Néhány oldalban mintegy összefogja az addigi elbeszélések sokaságát, keretbe foglalja azokat. A cím olvasás előtt azt a hatást keltheti, hogy csupán arról van szó, hogy ez a kötet utolsó elbeszélése, de korántsem ilyen egyszerű. Talán ez a kötet leginkább elmélkedő novellája.

Az utolsó történet, ahogy azt mondani szokás, a puzzle utolsó darabkája, amelynek elolvasása rálátást biztosít a teljes képre. A novella kontextusában a kötet egyfajta generációs híddá alakul át, egyszerre lesz a múlt hagyatéka és a jövő lehetősége. „Tudom, ezt a történetet ott kéne kezdeni, hogy mindez mégsem rólad szól. […] Nem, mindez még mindig rólunk, rólam szól” (153.), „[…] nem az elbeszélés a lényeg, és nem a lezárás. Folytatni kell a történeteket, hiszen már régen elkezdtem, elkezdted, elkezdte apád, nagyapád, dédapád, és a folytatás a lényeg, valahogy továbbgondolni, továbbírni, továbblendíteni mindazt, ami eddig történt.” (154.)

Visszaköszön egy-egy szereplő és történés az előző elbeszélésekből is, és kiderül, hogy azoknak egy része az édesapától hallott történeteken alapszik. A történetek sora kapocs, apáról fiúra száll, emellett pedig fokozatosan bővül. Nem egyetlen ember szerzeménye, hanem egy többgenerációs mestermű.

(Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2022)

Salamon Eszter Júlia