Barak László: A halálnepper (Kalligram, Pozsony, 2010.)

Szín: neonfényű
Szó / szókapcsolat: élőhalott
Ennivaló: hasis
Film: Quentin Tarantino: Reservoir Dogs
Zene: B.U.G. Mafia: După Blocuri

Tíz mondat

1. Meddig és hogyan lehet kívül maradni – valami ilyesmit kérdez Barak László 2010-es kötete; meddig tarthat, hogy a történetek mindenki másról szóljanak, csak épp arról ne, aki beszél, csak épp annak ne legyen köze mondjuk a halálhoz, aki még beszélni képes.
2. Több versben is a halál utáni állapotból szólal meg a beszélő, lebegtetve, kimozdítva bevett sémákat, a hangnem viszont (legalábbis kezdetben) ugyanaz a karcos, nyugtalan beszédforma, amelyet már a 2005-ös Retúr a pokolba című kötetből ismerhetünk: nincs szó halál utáni megnyugvásról vagy effélékről.
3. A vonatkozási rendszerben felbukkan Bret Easton Ellis neve (Hiszen akár Ellist is olvashat…), illetve Allen Ginsbergé is – az erőszakos cselekvéssorokhoz, lepusztult környezetekhez ezek az utalások releváns kontextust teremtenek.
4. A …kipróbálja, hogy bármit megtehet című szövegben egyes szám első személy lelövi a „bámész civilt”, egy bútoráruház önkiszolgáló éttermében (a szöveg aztán ezt a történéssort is lebegtetni kezdi – „mintha álmodnék”); nehéz ezt a gesztust nem bámészság-kritikának olvasni, rezignált belátásnak, hogy a kívül maradás lehetősége illúzió.
5. A szöveg persze azt is mondja, hogy maga az imagináció az, ami „bármit megtehet”; képzeletben előre lejátszhatók a relevánsnak tűnő játszmák.
6. Az imaginációt némelyik versben ezúttal is (ahogy a 2005-ös kötetben is) szerek stimulálják (Ideértem hát…), másutt az álmokból törnek elő az erőszakos képek.
7. A kötet eljátszik azzal a képzettel, hogy az ellenség, a másik valójában belül van, ő a félelmek forrása: „Árnyékom elfoglalja nem létező szobámat – betolakodó. / Az Ellenség. / De hát semmi értelme fölhánytorgatnom ezt az árulást. // Ugyan kitől és miért kérnél számon évszakokat? / Itt, ahol úgysincs se szél, se nap. / Sem benned, sem kívüled. // Ezért nem vágsz bele most már ököllel a lángra lobbanó tükörbe sem, / mint sértődött kamasz a rátámadó alkonyati szélbe.”
8. A könyv második felében erősödik a „halálon túli hang” fikciója, a reflektálás a lehetséges különbségekre az „itt” és az „odaát” között, líraibb, összegzőbb, nosztalgikusabb a hangnem, de továbbra sem mentes az ambivalenciáktól: „Nem tudok pihenni, / mert bennem laknak az élők. / Akiknek kijár az igazság, a rettenet, / vagyis a szépség.” – itt például a rettegés és a szépség kategóriái kapcsolódnak össze.
9. A „halálnepper” átcsempészte magát egy másik létezésbe, ahol elmondhatja: „nem értem, / és meg sem próbálom érteni a rosszat. / A jót sem. / Mit kezdhetnék az emberi létezés efféle koloncaival?”
10. Áttolja a beszéd forrását egy határon, ahol maga szabhatja meg imaginációjában a játékszabályokat – mintha azt is mondaná, hogy a határ innenső oldalán viszont nemigen tudja elkerülni, hogy az emlegetett koloncokkal bíbelődjön.

Balázs Imre József