Fejben már túltették magukat a Balkánon, de a Balkánon az ember legfeljebb csak fejben teheti túl magát. A sokat háborúzó, ágrólszakadt, de büszke népek fiaiban és leányaiban annyi a közös, hogy legszívesebben minél hamarabb lelépnének. A szerb-albán Honeymoons (Medeni mesec, a „mézeshetek”) címének sötét iróniájával ezt a közöset is könyörtelenül felülírja: a fiatal párok párhuzamos „mézeshetei” kisikló emigrálási kísérletek, elkallódás az úton; végső soron az embert ki lehet szedni a Balkánról, de a Balkánt (a félszegséget, a kudarcra ítéltséget és a tanult tehetetlenséget) nem lehet az emberből kiszedni. A nacionalista nemzedék- és nemzettársaival is szembeforduló, karakán csellóművész – nota bene, itt a művészet sem nyújt kitörési lehetőséget – különben nem azt mondja, „a szerbek gyilkosok”, hanem hogy „nem tudjuk, kik a gyilkosok”.
A spanyol Gordos (Fat people) komikusra vett mondandója szerint a kövér emberekből soványak akarnak kivergődni, a soványakból pedig a beléjük zárt kövérek, ami közhely is, az azonban már kevésbé, ahogyan a film – egy kicsit direkt szappanoperásan, nagyon színesen és harsányan – felmutatja a mindnyájunkban meglévő kettősséget, ellentmondást az önmagunkhoz mint saját ideális testünkhöz való viszonyban. Tükörstádium, à la Lacan, de a tükör eleve görbe. Mi önmagunk tökéletesítésének mint társadalmilag nem is mindig kívánatos éntechnikának az értelme, ha egyszer sohasem leszünk testi és lelki értelemben tökéletes önmagunkká?
Kevés jobb film van – a TIFF idei programjában is – a görög Dogtoothnál (ΚΥΝΟΔΟΝΤΑΣ), amit a szabadtéri, csillagos ég alatti Echinoxos vetítésén volt igazán érdemes megnézni, éjfél után, az idei nyár eleji szokatlan hidegben a nézőknek kiosztott takarók alatt, ezek a bizonyos „szemfogak” (vagy „kutyafogak”), melyek kapcsán azzal fenyegettek, hogy talányos, zárt világa nehezen értelmezhető, valójában értelmezhetetlen. A titkos helyen épült családi villában és a környező, szigorúan őrzött magánterületen teljes izolációban felnőtt és a szüleik által sajátos kísérleti nevelésben részesített huszonéves testvérek eseménytelen élete különösen jelentésgazdag szabadulástörténetté áll össze egy elsősorban nyelvi, világértelmezésbeli börtönről (ezekről a börtöneinkről is lásd majd a júliusi Korunkat). Széljegyzetekben: az izoláció és a (lehetetlen) privát nyelv problémája; a szemfog, a húst tépő, marcangoló fogak elveszítése mint a megígért szabadság teljesíthetetlen feltétele: a teljes domesztikáltság követelménye; a cinikus (künikosz!) boldogság életeszménye és az ember mint négykézlábra kényszerített, abszurditásig megalázott, idomítható és idomítandó kutya, harapó és nyaló, szuka és hím; a nevelés mint a jelentésátvitelek (ismét a film anyanyelvén, görögül: metaforikus) gyakorlata, illetve a nevelés mint ami új értelmet ad a világnak; a nevelés, nevelhetőség (a görög paideia mint a nyugati kultúra mátrixa) határai; mi az, amit a nyelvvel csinál, és mi az, amit a testtel csinál; a nyelv extrém konvencionalista felfogásának abszurdumig vitele – a film főszereplője nem más, mint a nyelv; a külön világértelmezés privát paradicsomát (poklát) nem lehet fenntartani (pesszimista?), „ahhoz kell igazodni, ami közös. De bár a logosz közös, úgy él a sok ember mintha külön gondolkodása volna” (Hérakleitosz); az igazság koherenciaelmélete hogyan nem dől meg, ha a hazugság koherens önmagával; egy olyan nevelés, ami nem adaptálódni segít, hanem ellenkezőleg; de legfőképpen a szabadságvágyról és arról, hogyan lehet kitörni egy előre definiált nyelvből (optimista!). A szökés sikerül, még akkor is, ha ki kell verned érte a saját fogaidat.