Lapok, könyvek, filmek, reflexiók – a Korunk szemléző blogja
Bíró Tímea: A pusztítás reggelei
Hogy mi a közös az anyában és a tengerben? Talán a hiány. Bíró Tímea verseskötetében élettörténetek hullámzanak, melyek egy üres teret próbálnak betölteni, hajót és azzal partot keresve, kapaszkodót, mely értelmet ad a töredezettségnek és a sors által kijelölt egyéni élettörténeteknek. Közben az anya hiánya és a sósvíz maróan csípi a sebeket. Tovább »
A Szemkontakt első eseményére, a Kereszténység és emancipáció nevű vitaestre november 15-én került sor – a beszélgetéssorozat a kolozsvári A szem online folyóirat szervezésében zajlik majd. A beszélgetésen Bodó Márta, Borbély András, Darida Veronika, Dávid István, Pásztori-Kupán István, Székely Örs és Szigeti Attila vettek részt. Sokoldalú társaság gyűlt össze filozófia, irodalomtudomány és teológia kereszteződésében. Az érdeklődők sokan voltak, a Tranzit.ro terme teljesen megtelt.
(Szilasi László: A harmadik híd. Magvető, Budapest, 2014.)
Szín: világoskék
Szó: hulladék-sansula
Ennivaló: bármi
Film: Fight Club
Zene: Eagle Eye Cherry: Save Tonight
1. Április 22 után, mintegy tíz nap alatt közel 3 millióan látták a Have the Homeless Become Invisible? című videót, amelyet a New York Rescue Mission tett közzé a Youtube-on.
2. Szilasi László könyve, A harmadik híd hasonló kérdéseket vet fel, csak éppen a téma kibontása komplexebb, rétegzettebb, és tegyük hozzá: magyarországibb. Tovább »
Hit, remény, szeretet. A három isteni erényen araszol fogcsikorgatva végig Ulrich Seidl három az egyben filmje, a Paradies. Mily fel nem ismert ürességek rejlenek mindhárom közepén! S az ürességek körül egy-egy iparág: szexturizmus, vallás, fogyókúraipar. Mézeskalácsszívek a szívtelen világban. A középre rendezett, szimmetrikus és nagyon tiszta beállításokban sápadt, kövér és szeretetéhes teremtmények. Éhező szellemek, szanszkritul preták.
Egyenes vonalú egyenletes dráma, és egy jó taxisofőr szenvtelenségével tart a frontális ütközések könyörtelen logikájával és hirtelenségével bekövetkező végpontja (nem befejezése) felé az iráni Abbász Kiarosztami japán filmje. A negyvenes évek dzsessz-sztenderdjétől kölcsönvett cím egy illúzióra utal, a hangsúly mindvégig a „minthá”-n van. Mozi, így szemfényvesztés, de ugyanúgy az, mint a filmben megjelenített Tokió, a posztmodern nagyváros felsőfoka vagy az itt mozgó szereplők által élt életek.
A klasszikus ellenpéldát Platónnál, az Államban találjuk. „Ha valaki eszénél lévő barátjától fegyvert vett át megőrzésre, ám az őrjöngésében visszaköveteli, a visszaadó nem járna el igazságosan, ha az ilyen állapotúnak meg akarná mondani az igazat.” Majd Kantnál ugyanez, más kiértékeléssel: „bűntett volna hazudni egy gyilkosnak, aki azt kérdezi tőlünk, a házunkba menekült-e a barátunk, akit üldöz”. Egyszóval (kontra Platón) nincs emberszeretetből fakadó hazugság.
Nem feltétlenül kell ortodox kantiánusnak lennünk ahhoz, hogy belássuk: az emberi ész erősségének és nem gyengeségének számít, sőt egyik legértékesebb tulajdonsága lehet az, hogy önmagának határt szab. A közgazdasági Nobel-díjas kutatópszichológus, Daniel Kahneman eddigi teljes munkásságát összefoglaló kötetében semmi mással nem foglalkozik, mint ezzel a fajta határmegvonással, illetve mindazon módszerek és lehetőségek számbavételével, amelyek segítségével rendszeresen becsapjuk önmagunkat. Egy másik Nobel-díjas, az elméleti fizikus Richard Feynman frappáns tanácsának szavaival élve: „Az első alapelv az, hogy nem szabad becsapni önmagunkat – ráadásul mindig önmagunkat a legkönnyebb becsapni, úgyhogy legyünk nagyon óvatosak!”
