Lapok, könyvek, filmek, reflexiók – a Korunk szemléző blogja
Hit, remény, szeretet. A három isteni erényen araszol fogcsikorgatva végig Ulrich Seidl három az egyben filmje, a Paradies. Mily fel nem ismert ürességek rejlenek mindhárom közepén! S az ürességek körül egy-egy iparág: szexturizmus, vallás, fogyókúraipar. Mézeskalácsszívek a szívtelen világban. A középre rendezett, szimmetrikus és nagyon tiszta beállításokban sápadt, kövér és szeretetéhes teremtmények. Éhező szellemek, szanszkritul preták.
Egyenes vonalú egyenletes dráma, és egy jó taxisofőr szenvtelenségével tart a frontális ütközések könyörtelen logikájával és hirtelenségével bekövetkező végpontja (nem befejezése) felé az iráni Abbász Kiarosztami japán filmje. A negyvenes évek dzsessz-sztenderdjétől kölcsönvett cím egy illúzióra utal, a hangsúly mindvégig a „minthá”-n van. Mozi, így szemfényvesztés, de ugyanúgy az, mint a filmben megjelenített Tokió, a posztmodern nagyváros felsőfoka vagy az itt mozgó szereplők által élt életek.
A klasszikus ellenpéldát Platónnál, az Államban találjuk. „Ha valaki eszénél lévő barátjától fegyvert vett át megőrzésre, ám az őrjöngésében visszaköveteli, a visszaadó nem járna el igazságosan, ha az ilyen állapotúnak meg akarná mondani az igazat.” Majd Kantnál ugyanez, más kiértékeléssel: „bűntett volna hazudni egy gyilkosnak, aki azt kérdezi tőlünk, a házunkba menekült-e a barátunk, akit üldöz”. Egyszóval (kontra Platón) nincs emberszeretetből fakadó hazugság.
Nem feltétlenül kell ortodox kantiánusnak lennünk ahhoz, hogy belássuk: az emberi ész erősségének és nem gyengeségének számít, sőt egyik legértékesebb tulajdonsága lehet az, hogy önmagának határt szab. A közgazdasági Nobel-díjas kutatópszichológus, Daniel Kahneman eddigi teljes munkásságát összefoglaló kötetében semmi mással nem foglalkozik, mint ezzel a fajta határmegvonással, illetve mindazon módszerek és lehetőségek számbavételével, amelyek segítségével rendszeresen becsapjuk önmagunkat. Egy másik Nobel-díjas, az elméleti fizikus Richard Feynman frappáns tanácsának szavaival élve: „Az első alapelv az, hogy nem szabad becsapni önmagunkat – ráadásul mindig önmagunkat a legkönnyebb becsapni, úgyhogy legyünk nagyon óvatosak!”
Se nem kerülgeti, se nem ront neki, mint tisztességes filmnek illene. Úgy hagyja a kognitív disszonanciát. De talán jobb is nem magyarázkodni akkor, ha az ember guruja egyrészt a tibeti buddhizmus kulturális gazdagságába a nyugati világ számára az elsők közt betekintést nyújtó láma, aki legalábbis a kagyü vonalnak a megszállt Tibetből való kimenekítéséért a legtöbbet tett, másrészt alkoholizmusába negyvennyolc évesen belehal.
Peter Boghossian „ateistacsináló” könyve olyan, amilyennek a filozófiát még a vérbeli katedrafilozófusok is legszívesebben látni szeretnék: társadalmilag releváns, gyakorlatias, alkalmazott és valamiképpen (hatásait tekintve) nem mindegy – ezek a varázsszavak, melyek köré a javasolt játék szerveződik. Csakhogy a kihívás, mellyel számolnia kell, nem racionális természetű: mint azt egyszer a derék Jonathan Swift írta, „you do not reason a man out of something he was not reasoned into” (32.) (kb. „lehetetlen valakit egy olyan állásponttól érvek segítségével eltéríteni, amelynek igazáról eleve nem érvekkel győzték meg”). A neveltetéssel (szocializációval) és következésképpen identitásokkal nem lehet vitázni – legalábbis a kortárs „baloldali liberalizmus” kényszeresen óvatoskodó hittétele alapján –, így Boghossian elsősorban episztemológiai vitát folytat. És ezen a terepen, melyet maga kerít körül és saját feltételei szerint alakít ki önmagának, nem túl nagy kunszt a győzelem.
Méltán kölcsönözte a már sokat koptatott-kölcsönzött Dylan-dal címét Katy Butler csendesen mellbevágó, torokszorító kötetéhez: akárcsak Bob Dylan, illő understatementtel beszél a meghalásról. Érv is ez persze közvetve az időben bekövetkező, jó halál mellett – anélkül, hogy az aktív és passzív eutanázia, kényszerkezelés, öngyilkosság stb. kérdései körüli szokásos, skolasztikus filozófiai-vallási vitákba keveredne. Mindezek helyett Katy apja, Jeffrey Butler történetét, egy családregény utolsó fejezetét írja, vegytiszta hitelességgel és egyszerűséggel.
Az analitikus filozófia önfelfogása szerint a gondolataink tisztázására szolgáló eszközök szerszámosládája. Ezt az alapító metaforát fogja szaván Daniel C. Dennett „intuíciós pumpákról és más gondolatszerszámokról” szóló kötete. A filozófus „szerelői zsebkönyve” eddigi publikációi legjobban bevált érveiből, magyarázataiból és témáiból válogat, pontosabban a Dennett által „intuíciós pumpáknak” nevezett, kedvenc gondolatkísérleteit alkalmazza azokra a problémákra, melyeket a szerző a filozófia alapkérdéseinek tekint: a jelentés, az evolúció, a tudat és a döntés problémáira. Az „intuíciós pumpák” tisztázó eszközök, kellékek abban az értelemben, hogy első látásra zavarba ejtően homályos területeken a pontosabb kérdések kimunkálását hivatottak elérni, hogy ezeket a kérdéseket azután a pozitív tudományoknak (kognitív neurotudomány, mesterséges intelligencia kutatás, biológia stb.) adják át.
