Serestély Zalán One Way Ticket – Jegyzetek a nonhumánhoz című könyvének bemutatójára került sor Kolozsváron, a Tranzit Házban 2018. december 11-én este, ahol Bíró Noémi, Gegő Virág, Szigeti Attila és a szerző maga, Serestély Zalán beszélgetett néhány, könyvvel kapcsolatosan felmerülő tézisről. A bemutatót Balázs Imre József vezette fel, aki a könyv szerkesztője és a Komp-Press Kiadó, azaz a Korunk képviselője is. Szerinte nagyon erős szál fűzi Serestély Zalán új könyvét két korábbi, 2017-es könyvéhez, vagyis az Életmű és környezete című Borges-értelmezéshez és Az állomás 3 kutyáihoz.

Első pontban az került tárgyalásra, hogy az irodalmi nyelv mennyiben tud érzékenyíteni az állattal, egyáltalán a nonhumánnal kapcsolatosan? Mi az, ami az állatitól elválaszt minket, embereket? G. V. szerint fontos kérdés az, hogy ha az állatokkal kapcsolatos responzív viszony érdekel, akkor annak mi a nyelvivé tehető feltétele. A szerző azt mondja, hogy nem mindig azokban a művekben kell keresni az állathoz kapcsolódó érzékenységre vonatkozó válaszokat, amelyek explicit módon szólnak az állatokról, hanem sokkal inkább azokban a művekben, amelyekben meglehetősen keveset beszélnek állatokról, mégis jelentős struktúrákra világítanak rá. Ezen gondolat számára magával hozott Borges és Thomas Mann műveiben fellelhető néhány rendkívül releváns gondolatot is, amelyek az állati létformák lehetséges funkcióváltását igazolták. G. V. kíváncsi volt, hogy S. Z. miért találja problémának, ha egy szövegben az állatokról explicit módon tesznek említést, amelyre a szerző válasza az volt, hogy „Nem mindig fejti fel a struktúrákat.” Tovább feszegetve a kérdést, Sz. A. tudni szerette volna, hogy mi zavarja a szerzőt az ebben a kontextusban felmerülő kanonizáció kapcsán, és konkrétan miért nem ért egyet az állatok explicit jellegű beemelésével az irodalomba. A szerző bevallása szerint kicsit zavarja, mert szerinte nem, vagy nem mindig tud belemenni az állatokról való explicit beszéd a struktúrák felfejtésébe. Itt rögtön megemlítette Nemes Nagy Ágnest, akiről úgy gondolja, hogy nagyon szépen dolgozik az állatok explicit módon történő beemelésével a szövegbe.

A továbbiakban a kölcsönös figyelem és responzív gyakorlatok tárgyalásának kapcsán felmerül az ember és állat közötti többfajta kommunikáció, mint például az ember válasza az állat viselkedésére, nem vetítve rá eközben semmiféle intézményi viszonyulást vagy olyan helyzetek fennállását, amikor az állat bizonyos intimitásfunkciókat lát el, gondolhatunk itt az állattal való játékra és hasonló tevékenységekre, de érzelmi interakciós tapasztalataink is lehetnek velük. Krasznahorkai neve is említődik, a szerző véleménye, hogy az ÁllatVanBent c. művében nagyon erős nyelvet használ az író, amelyhez nagyon erős fajtapasztalat társul. Kötetében rálelhetünk a struktúraszerű találkozásokra. Ennek kapcsán szó esik a női és állati elnyomások találkoztatásairól. A női elnyomást a természetes, ebből fakadóan állatias elv révén többféle kulturális kód találkoztatja a bestiális állati elnyomással, tehát a feminin tulajdonságok kihangsúlyozódására figyelhetünk fel ilyen esetekben.

A folytatásban az állatok méltányos helyre való emelését és az emberek animalizálásának témáját boncolgatták, ennek kapcsán azt is, hogy hol kezdődik az állatok felé irányuló erőszak. A szerző szerint az is az erőszak kategóriájába sorolandó, ha az emberek az állatokat fetisizálják, esztétizálják, intim módon közelítik meg őket. Az állatok „cukiasításáról” mint fetisizálásról is szó esett, ennek kapcsán G. V. gondolata, hogy „érzelmi kielégülést okoznak a cukiasítások”, amelyre azért van szükségünk, hogy ‒ Sz. A. ‒ a rossz lelkiismeretünket, természetünket kompenzáljuk ezáltal. Emellett kitértek a haszonállatok jelenlegi sorsára és a hozzájuk fűződő tényállásokra is, amelyek társadalmi szinten felmerülnek. Sz. A. radikálisnak titulálja a könyvben olvasott egyik részt, amelyben a szerző leírja, hogy pusztán már önnön létezése miatt is bűnösnek érzi magát az állatokkal szemben.

Ugyancsak fontos pontként került sor az állatok esetlegesen már meglévő vagy szükségesként felmerülő politikai státusára és jogaira vonatkozó véleménycserére. Mi az, ami jár vagy járhatna nekik? S. Z. könyvében megfogalmazódik egyfajta kölcsönös sebezhetőségnek a tézise, amely szerint ez a tézis kellene, hogy alapként szolgáljon az állatokkal való politikai tervekhez, valamint a nem biológiai értelemben vett puszta életet is integrálni kellene a politikába.

Továbbá kérdésként fogalmazódik meg, hogy a privát és nem privát újragondolásra szorul-e ebben az összefüggésben. Ezen a szálon felmerül a sebezhetőség és kölcsönös sebezhetőség, állat‒ember politikai megalapozottságú egyenlősége, az állatok felzárkózásának segítése az emberi világhoz, mint probléma. S. Z. hozzáfűzte itt, hogy „Időnként éhesnek kell maradni, időnként le kell mondani dolgokról.” B. N. megjegyzése szerint az állatokat azért emeljük be magunk közé, mert úgy érezzük, tartozunk nekik. Az ugyancsak itt tárgyalandó domesztikálás során a szerző egyik mondata igen elgondolkodtatóan hatott: „Nem biztos, hogy a domesztikálás úgy indult, ahogy végződött.” Majd néhány mondat erejéig a kóbor állatok helyzetének leendő megoldásairól esett szó, amely téma keretein belül S. Z. megjegyezte, hogy „Föl lehetne építeni egy közfelelősséget feléjük.”

A következőkben egy nyílt beszélgetésre volt lehetőség a humán-nonhumán témakörben, majd a bemutatót G. V. kérdése zárta, amely arra vonatkozott, hogy S. Z. mint alkotó tudatosan alakítja-e azt, amikor állatokról ír, és ha igen, hogyan tudná leírni. A szerző válasza szerint körbeveszi egy tapasztalat, tendenciózusság jellemzi, de azt is megtudtuk, hogy S. Z. akkor ír irodalmi szöveget, ha a leírandót nem érzi elviselhetőnek, a kötetét pedig bevallása szerint kultivált düh jellemzi.

Ványolos Noémi