Egyenes vonalú egyenletes dráma, és egy jó taxisofőr szenvtelenségével tart a frontális ütközések könyörtelen logikájával és hirtelenségével bekövetkező végpontja (nem befejezése) felé az iráni Abbász Kiarosztami japán filmje. A negyvenes évek dzsessz-sztenderdjétől kölcsönvett cím egy illúzióra utal, a hangsúly mindvégig a „minthá”-n van. Mozi, így szemfényvesztés, de ugyanúgy az, mint a filmben megjelenített Tokió, a posztmodern nagyváros felsőfoka vagy az itt mozgó szereplők által élt életek.

Vagy mint az aszexualitásában etikátlan platóni szerelem, az eszközszemélyen át valamilyen eszme, reprezentáció iránti. Nem is személyekről, csupán szerepkörökről szólnak a találkozások és elkerülések: több generációs családi szerepekről, női és férfi viselkedésmintákról, zsarnoki oltalmazottakról és kiszolgáltatott oltalmazókról. Minden mindenkire és mindenre hasonlít látszólag. A kliensek és a futtatók az apákra és a nagyapákra, az ártatlan diáklányok a prostituáltakra és viszont, a féltékenység és a birtoklásvágy pedig a szerelemre.

Az élet mint puszta társas viselkedés, színrevitel és szociológia. Egyfajta látszatélet. Vagy életmutatvány? Egymásban tükröződő üres felületek, meghatározások hálói és kölcsönös korlátok. Ez is szerelem persze, csak éppen nem valódi. (Like Someone in Love. 109 perc, 2012. Rendező: Abbász Kiarosztami.)

Rigán Lóránd