Interjú
„Az írás az énidőm”
Beszélgetés Szabó-Biró Brigitta prózaíróval
Hol helyeznéd el magad?
Ezt lehet, hogy nem is nekem kell megválaszolnom. Majd később, valaki másnak. Egyelőre még nem tartozom sehová, a környéken, ahol élek, nincsenek irodalmi körök, így ennek alapján nem tudom definiálni magam.
Mi indított el az írásban?
Hatalmas elismerést jelentett számomra, amikor 2016-ban elnyertem a Várad (ma Újvárad) folyóirat Tabéry Gézáról elnevezett novellapályázatának első díját. Az akkor beküldött novellám egy kamaszkori trauma feldolgozásából született. Sajnos ez a kezdeti lelkesedés abbamaradt, egy ideig nem folytattam az írást, mert úgy éreztem, még fejlődésre van szükségem. Három évig az írás árnyékba szorult, a kisfiam születése után jött valamiféle késztetés arra, hogy újra foglalkozzam vele. Ismét prózákat kezdtem írni, ezeket Fekete Vincének küldtem el, az ő közreműködésével alkottam, továbbá ebben az időszakban kezdtem el gyerekverseket is írni. Ennek a törekvésnek a folytatása a Móricz Zsigmond Irodalmi Alkotói Ösztöndíj elnyerése volt, amelyre véletlenszerűen küldtem el a pályázati anyagot. A program keretén belül tizenhármunkat díjaztak, valamint lehetőségünk adódott mentort is választani, akik ebben az évben kísérik irodalmi tevékenységünket. Mivel azelőtt is Fekete Vince olvasta a prózáimat, amiket azután a Székelyföld kulturális folyóiratban közöltek, így őt kértem fel mentoromnak. A Székelyföldben való publikálásaim hozadéka a Szabó Gyula Emlékdíj, amit októberben, a folyóirat 25 éves jubileumán én vehettem át. Ez egy ígéretes tehetségeknek szóló kitüntetés, szintén nagy megerősítés volt számomra a Móricz-ösztöndíj mellett. László Noémivel is felvettem a kapcsolatot, gyerekverseimet ő mentorálja, szintén az ösztöndíj keretein belül. Tovább »
Interjú, Könyv
Költészet és oxigénpalack
Beszélgetés Fehér Imolával
„A költő egy lélekbúvár, s amikor verset olvasunk, olyan, mintha kölcsönadná az oxigénpalackját.” – Fehér Imola
Fehér Imola egy évig volt az angoltanárom, és hamar rátaláltunk a közös pontunkra, az írásra. Ő volt, aki először biztatott publikálásra, és akinek köszönhetően bátorságot kaptam ahhoz, hogy hallassam a hangom. Szívén viseli az irodalom sorsát az iskolában, de városunkban is, Szatmáron. Mindig nyomon követtem sikereit, és nagyon vártam már, hogy megejtsük ezt a beszélgetést, hiszen első kötetének megjelenése okán ülhettünk le egy „irodalmi kávéra”. Az említett verseskötet idén januárban látott napvilágot az Ábel Kiadó gondozásában. Ennek részleteiről, íróvá válásáról és szokásairól kérdeztem.
