Mátyus Melinda: Inkább az enyém

Mátyus Melinda református lelkész, író. 2020-ban, még első kötetének megjelenése előtt kapott Látó-nívódíjat. Jozefina Komporaly műfordító megszerette a szövegeit, lefordított néhányat közülük, és az Életeméséletem című elbeszélés fordításával pályázatot nyert New Yorkban. Az elbeszélésből kétnyelvű kötet lett, mely 2023-ban jelent meg az Ugly Duckling Presse kiadónál. Az Inkább az enyém a szerző magyar nyelvű debütkötete.
A kötet hat elbeszélésből áll, történetei helyenként egymásba simulnak, több szövegben feltűnő szereplők és motívumok révén összefüggő szerkezetet alkotnak. Egy hatéves kislány hányattatásait felidéző fiatal lány emlékeivel indul az első szöveg, az utolsó egy érett nő világvége előtti pillanataival fejeződik be.

Egy teljes életutat járhatunk be, a világvége eljövetelével bezáródik a történet. Viszont olvasás közben elindul egy másik, ami a könyv befejeztével kezdődik igazán. Olyan kérdéseket és lehetőségeket tárnak elénk a szövegek, melyekre még sokáig keressük a saját válaszainkat. Nincsenek megoldások, de segítő jelenlét mindig van, és a cél talán egy lenne: bátorsággal fordulni elsősorban magunk felé, befogadni a bennünk felsejlő érzéseket, gondolatokat.
A kötet különlegessége abban rejlik, hogy képes visszaadni a huszonegyedik századi ember számára a hitet. Rámutat arra, hogy egy átlagos család is lehet tanúja a csodának. Az Isten velünk, viszontlátásra című szöveg olyan családi történeteket tár elénk, amelyek eszünkbe juttatják, hogy amikor már semmi nincs, a hit kegyelme mindig velünk marad, Isten állandó jelenléte megvéd és megtart. A családi történetek a Biblia szélén a szentéletírásokhoz bizonyítékul szolgáló vallomások stílusát és hangulatát idézik, gyógyításokról olvashatunk, melyek mind Isten létezésének bizonyítékaként szolgálnak. A történetek lejegyzése családi rítus, egyfajta beavatás: minden generációnak meg kell találnia az életében a csoda pillanatát.
Más szövegekben olyan szereplők életéről olvashatunk, akik ráébrednek arra, hogy óriási a távolság önmaguk és a vallott hitük között. Hogy egyedül nem megy. És nem nagy, fenséges szavakkal kell Istent megszólítani, csak úgy, természetesen. Így derül ki, hogy Istennek jó humora van, játékos és bármikor képes kiröhögni a szerencsétlenségünket.
„A felejtés, az volt a legnagyobb bűn.” – idézi fel gyerekkori emlékeit Róza, az Apámról és Oroszországról kellett volna című szövegben. Ez a kijelentés a kötet egyik tételmondata. Mátyus Melinda karakterei soha nem felejtenek. A szövegek éles emlékekből és asszociációkból összeálló világot tárnak fel. Csak a gyűlölet felejthető, ez a kivétel pedig kiváltság az összekuszálódott, magányos világokban. Bántalmazott nők, elhagyott kislányok, elidegenedett férfiak történetei tárulnak elénk. Szigorú, konzervatív nevelésben részesült lányok próbálják megtalálni a belső hangjukat, próbálnak kiteljesedni nőiességükben, kiszállni az elnyomó személyiségű szülők árnyékából. Menekülni próbálnak a családjuktól, de mindig figyeli őket egy kontrollmániás anya, vagy egy agresszív apa az orgona sípjai mögül. Nehéz belátni a gyűlöletet, fájdalmas beismerni, hogy anyám érkezte előtt egy éjszakával nem tudok aludni. Kudarc. Vagy, egy másik történetben, hogy „apám és anya” van, hogy külön jeleznem kell magamnak, tudatosítanom, hogy ő az én apám, még akkor is, ha örülnék, ha nem lenne, még ha gyűlölöm is.
A szószékben a drámai részektől kezdődően érezzük azt, hogy történik valami. Isten átveszi az irányítást. Az elbeszélőnek végre ki kell lépnie a tehetetlenségből, az ellenállásból. Amikor kitárul a lélek, és a tudattalan munkálkodni kezd, megszűnni látszik minden idő. Ezekben a szövegekben minden halál szép. Nincs hirtelen, gonosz halál, nyugodt megérkezések vannak, lassú eltávozások, van lehetőség felkészülni és áténekelni magunkat a mennyországba. Mert a legnagyobbnak tűnő bűnök is a megbánás révén megbocsáttatnak, és nincs kétség afelől, hogy az odaát a mennyország lesz.
Mátyus Melinda prózáiban nincs olyan főszereplő, akinek a történetében ne játszana fontos szerepet a család, a házasság. Közel sem kiegyensúlyozott viszonyok ezek, egy életre nyomot hagynak a lelkekben. Szorongó női karakterek megalkudnak az élettel egy csöppnyi szeretetért. Kiteljesíthetetlen viszonyokba gabalyodnak, elérhetetlen férfiakról gondolkodnak. A vágyott férfi rendre sikeres művésznek remélt szerető. A szerelem beteljesedése lehetetlen. Kis szeleteket kapunk az intimitás titokzatosságába burkolt boldogtalan házasságokból, kissé többet a viszonyokból, melyek olyanok, akár egy hosszú alámerülés utáni levegővétel. A játékos, spontán alkalmak képesek felszabadítani a lelket a beléje sulykolt prűdség alól. Végre előtérbe kerülhet a test, a forma, a gyönyör. Felnőtt nők tinilányok naivitásával kezdik felfedezni testüket, zárt ajtók mögött vizsgálják külső adottságaikat, nagy gondot fordítva fehérneműjükre, vörösre festett lábujjkörmükre, még ha mindezt el is rejtik térd alá érő szoknya alá, öt centis magassarkúba. Néma tüntetés mindez a nőiesség elnyomása ellen.
A test szépségei mellett előtérbe kerülnek a test tökéletlenségei is, a társadalom által vulgárisnak címkézett látványok a legtermészetesebb módon vannak leírva. Nemcsak a testi tökéletlenségek, hanem a „problémás” testek tematizálása is nagy szerepet kap a könyvben. Milyen hangnemben beszélhetünk róluk? Hogyan oldjuk fel a tabukat? Ezek az elbeszélések nem félnek beletenyerelni abba, amiről soha nem beszélünk, nem félnek közel hozni az olvasóhoz a tapasztalati megismerést. Számomra a legzavarbaejtőbb részek azok voltak, amelyekben megjelenik a hiányosságokkal rendelkező test iránti explicit érdeklődés, vonzalom. Nem a viszolygás miatt, hanem mert eddig nem volt rá nyelvünk, szokatlan olvasni erről. Óriási figyelmességgel és érzékenységgel képes bemutatni a kötet, ahogy egy fiatal női test önként vetkőzni kezd egy halálához közeledő rokkant férfinak; ahogy egy lelkésznő videóhívásban megnézi egy öreg, púpos hölgy mellét, ami nincs; ahogy a nagybőgőlábú férfi legnagyobb álma, hogy nagybőgős legyen. A gyakran használt félmondatokban benne van mindaz, amit csak érezni lehet, de pont azokat a szavakat képes kimondani a könyv, amik a határokig visznek egyes témákat tekintve. Általában ott is hagynak a szöveg végén, és az olvasó csak zavartan áll, hiába van ott, a képzelet már nem visz látótávolságnál tovább.

(Jelenkor Kiadó, Budapest, 2024.)

Pál Orsolya Tímea