Kustos Júlia: Tehetetlen bálványok

„Ideje lenne már kicsit meghatódni” ‒ olvashatjuk Kustos Júlia zárszavait a Tehetetlen bálványok című kötetben, és e szavak utalhatnak az érzelmek megélésére való vágyra, valamint arra is, hogy már igazán illene gyengédséget és rokonszenvet gyakorolni valami iránt. Bármelyik olvasatot részesítjük előnyben, kétségtelen, hogy egy olyan, önmagunktól eltávolodott állapotból indulunk, amelyben már eluralkodott rajtunk a közöny. Hogy az érzelmi kiüresedettség mindennél veszélyesebb állapotából kilábaljunk, valahogy vissza kellene találnunk önmagunkhoz. De mi történik akkor, ha megfogadjuk anyánk tanácsát, behajtjuk magunk mögött az erkélyajtót, kipróbáljuk, milyen az izgalmaktól távol, és megtapasztaljuk a csönd árát? Hogyan kezdjük el feltekerni a magunkhoz visszavezető fonalat, és mely csomópontok kibontásánál jutunk el a meghatottság felszabadító érzéséig? Kustos Júlia verseskötete, a Tehetetlen bálványok megmutatja, hogy önmagunk társaságában lenni egyszerre a legfélelmetesebb és legszórakoztatóbb időtöltés. Rámutat arra is, hogyan válunk gyakran akaratlanul is mások bálványaivá, és mennyire tudunk szenvedni ennek súlya alatt, hogyan hat ránk a magány, és milyen következményei vannak a konstans egyedüllétnek.

Az első ciklus kezdőverse, a Jusztícia levelei felvezeti az összes olyan témát és narratív-önértelmező megoldást, ami a kötet egészén végigvonul. A versbeszélő két fontos alapélménye a betegség és a magány, melyek lehetnek egymás implikációi, de örökölt problémák is. Jusztícia anyjával folytatott levelezéséből csak a versbeszélő levelei vannak beemelve a szövegbe, így csak az ő szűrőjén keresztül értesülhetünk olvasóként a lehetséges válaszokról, az anya reakcióiról, ezekből viszont kiderül, hogy a nő hasonló problémákkal küzd, mint Jusztícia, viszont állítása szerint ő örömét leli a magányban. Az anya feltehetőleg aláveti magát a levelezés konvencionális szabályainak, kihasználva a médium közvetettségét az elutasításra, határhúzásra a lányával szemben. A versbeszélő őszinte megnyilatkozásait a fizikai és szimbolikus távolság is meggátolja. Hiába a közös problémák, a távolság átléphetetlen, még a levelezés sem fenntartható. A magány leküzdésére a versbeszélő analitikust, terapeutát fogad, akit anyjának csak társalkodónőként említ. A kötet első két ciklusában a versek idődimenziója megszabhatatlan, mintha az elmúlt 200 évet egyszerre reprezentálnák a szövegek különböző elemei. Az időtlenség képzete már a kötet első versében megteremtődik, ami nem része egyetlen ciklusnak sem, így akár a teljes könyvre is kiterjeszthető: „naptáram nem hajtottam egy éve át”. A mitológiai istennőkkel való azonosulástól a kötet végére eljutunk egy prehistorikus világ disztópikus képéig, de ez nem egy kronológiai sorrendben bejárható önismereti út, hanem az én megismeréséhez, megszólaltatásához szükséges formák és szerepek időtlen variálódása. A hagyományok felhasználása során azok rögtön újra is teremtődnek, így vonódik kétségbe Jusztícia igazságossága, erkölcsi ítélőereje is. Az istennő kihasználja a neki tulajdonított funkciókat arra, hogy kancsalnak nevezze magát, az igazságot ezzel kapcsolatban pedig soha nem tudhatjuk meg, mivel mindig szemkötőt visel. Játéka attól érdekes, hogy a látszat és valóság közti határvonalat mozdítja el, folyamatosan elbizonytalanít. A Jusztícia-versekben olyan érzékelési mód kerül középpontba, ami az eredeti mítoszban teljesen hangsúlytalan. Lilit megjelenésétől kezdve pedig az őrület mint a mentális betegségek egy előrehaladottabb formája is az értelmezési stratégia részévé válhat.

Ha a betegség-narratíva felől közelítjük meg a kötetet, láthatjuk, mit jelent a versbeszélőnek „csökkenő ív lenni”. A kezdeti magány és lehangoltság érzetétől egyre mélyebb lelkiállapotokon vezetnek át a szövegek, a nyugtató injekcióktól a bíróságig, a betegség testi megjelenésén át mindent megtapasztal a versbeszélő. A legérdekesebb mégis az, ahogyan a nézőpontok váltakoznak a körbejárt probléma, a lírai én betegsége kapcsán. Kezdetben mindenhez a versbeszélő percepcióján keresztül férhetünk hozzá, ami Az izgalmaktól távol ciklus első három versében a leglátványosabb. A Júlia (a doktorhoz, hevesen):, A doktor (Júliához):, Az anya (Júliához, szigorúan): verscímek az éppen megszólaló színpadi szereplő nevére és a mellette levő szerzői utasításra emlékeztetnek, ezáltal hozzájárulnak a drámai hangulat megteremtéséhez. A versek pszeudodialógusok, valójában a versbeszélő monológjait olvashatjuk, melyekben már kiegészítette a neki mondottakat azokkal a sorokkal, amiket ő a mondottak között felfedezett, és azokkal a mély tartalmakkal, amiket egy szülő vagy egy orvos soha nem mondana ki. Ebben az értelemben a versek az én interpretációiként tételeződnek, ami azért problematikus, mert a betegség– és az azzal járó módosult tudatállapot révén az átszűrt jelentés még deformáltabbá, elbizonytalanítóbbá válhat.

A kötet utolsó ciklusában nagyobb hangsúlyt kapnak azok a hangok, amelyek eddig a külvilághoz tartoztak. Most azok formálnak véleményt az eddig előrében álló versbeszélőről, közvetítik annak mondatait. Ezáltal az én elveszíti a kontrollt: a korábban egésznek észlelt lírai hang megkérdőjeleződik, expliciten megjelenik beszámíthatatlansága, zavartsága. A Semmi és a Bűnrész című versek mégis megnyugtatnak minket afelől, hogy a betegség egy költői, alkotói szerep része, eszköz az önismeret gyakorlásához. Ezekben a szövegekben több gesztus is árulkodik arról, hogy a beszélő tisztában van saját lelkiállapotával, folyamatosan reflektál tetteire, öndefiníciós kísérletei vannak, és keresi saját határait. Költői képekben és túlzásokban, nyelvi játékokban fejezi ki magát, ezáltal mondatainak értelme eldönthetetlen, gyakran helyezi magát mindenki más fölé és mindenki mással szemben, nem csak mások bálványozzák, és ítélik ezáltal magányosságra,  ő saját magának is bálványa. Az áldozati bárány vagy bálvány szerepét – mindenki azt a szót olvassa ki belőle, amelyiket akarja – azonban nem tartja önazonosnak, tudatosan szólal meg olyan nők hangján, akik kiállnak magukért, rafináltak, nem vetik alá magukat a patriarchális hagyományoknak. Mutatványaival elkápráztatja a közönséget, állatkerti ragadozóként kijátssza idomárjait, de még Lilitként sem jut el az ártó boszorkány szerepéig, csupán annyira bűnös, mint mindenki más, nem sebez meg másokat erősebben annál, mint amennyire őt megsebzi a környezete. A relációkon belüli kölcsönösséget a Szeptember végén parafrázisával teremti meg, amiben a férfi hűtlensége és erőszakossága is felmerül a nő esetleges hűtlensége mellett.

A versekben kihúzott szavak és mondatok azt az illúziót keltik, hogy belelátunk az írás folyamatába. Úgy hatnak, mint az öncenzúra nyomai, egyszerre rejtenek el és tárnak fel olyan gondolatokat, amelyeket a figyelmes olvasó egyébként is odaértene. A szerző azonban érzékeltetni akarja ezek jelentőségét, ezért alkalmazza ezt az óvatos gesztust. A tagadások és kettős tagadások érzékeltetik a feszültséget az én vágyai és a valóságban potenciálisan bekövetkező események között.

A kötet elején a világgal élesen szembenálló én fokozatosan oldódik fel környezetében, ebből is születhetnek az olyan hangvételű szövegek, mint a Tűzfalak, Étvágy, Örök kislányok vagy a Mire találat ér, amelyek értelmezhetők közösségekért való kiállásként, de ökokritikai szempontból is releváns olvasatot kínálnak. Az ív csúcspontjának, az önismereti út szempontjából is legsikeresebbnek mondható szövegek a Rózsakert ciklus versei. A Rózsakert nem véletlenül a kötet szimmetriatengelye, a versekben egy olyan én tárulkozik ki, aki az önismereti út egy magasabb fokán áll, tudatosan viszonyul önmagához és a hozzá közelítőhöz. Egyszerre a természet és önmaga védelmezőjévé, a nőiesség megtestesítőjévé válik.

Kustos Júlia második kötetében az egyénre és az önismeretre helyezi a hangsúlyt, ami merész vállalás a szerző részéről. Mivel az önismeret, a szellemi jólét fontossága egyre közkedveltebb téma a mindennapokban és a sajtóban, kockázatos versben beszélni erről. A szerző ezen gesztusa mégsem öncélú, a kötetet záró versben fedi fel döntésének lényegét: túllépni önmagunkon a lehető legőszintébb gesztus, amit tehetünk, és azáltal, hogy képesek vagyunk kívülről tekinteni magunkra, könnyebben kapcsolódunk másokkal is, ez pedig kiindulópontként szolgálhat a mindannyiunkat érintő társadalmi problémákhoz való közelítéshez is.

(Jelenkor, Budapest, 2025.)

Pál Orsolya Tímea