Hol van a művészet határa? Ki számít költőnek és ki vizuális művésznek? A ma is jelen lévő diskurzusban nagyon gyakran egy olyan művészetfelfogásból indulunk ki, melynek a valóság a referenciális alapja, szigorúan húzva meg a határokat különböző művészeti ágakhoz társított médiumok közt. Az átjárhatóság kérdésével pedig sok esetben nem tudunk mit kezdeni, nem is föltétlenül a szabályozó beszédmód kizárólagos térhódítása miatt, hanem sokkal inkább azért, mert hiányzik az a fajta viszonyulási mód, nyelv, melyben megkérdőjeleződhet, újraértelmeződhet a médiumok, művészeti ágak, műfajok és eszköztárak hovatartozása is, sőt maga a határvonalak létezése válik kérdésessé.

Az Infrarealities eseménysorozat pontosan ebben a kérdéskörben próbál egy nagyon is tudatos teret nyitni, ahol maga a névadó infrarealitás fogalma egy olyan művészetkoncepciót kínál, melyben nem szokásos módon értelmeződik a valóság, hanem visszatérve a dolgok szub- vagy épp szuperstruktúráihoz, egy másfajta értelmezői attitűd van jelen, mely megengedi, hogy másképp nyilvánuljon meg a realitás. Ilyen irányadó fogalmak tisztázásával nyitotta meg a sorozat első beszélgetését Székely Örs, a sorozat ötletgazdája és az eseménynek a kolozsvári tranzit.ro-val közös szervezője, lebonyolítója. Afantázia címen, április 20-án került sor a debüt-estre, ahol Kele Fodor Ákos költővel beszélgetett Székely Örs, többek közt aszem.info társadalmi és kritikai portál szerkesztője a tranzit.ro nagytermében.

Kele Fodor Ákos Echolália cimű kötete köré épült a beszélgetés, és már a legelején kiderült, hogy a hagyományos értelemben tárgyalt költészet elég kínosan szűkös fogalomnak bizonyul ezen szövegek esetében. A multimédia műként megnevezett kötet újító módon hirdeti a forma primátusát, ókori és középkori versforma-hagyományokon elindulva mutatja meg a költészet materialitásának és minél több médiumba való kiterjesztésének lehetőségeit. A mű vizuális költeményeit tervezőgrafikusokkal, a kortárs graphic design eszközeivel gondolják újra, valamint a prózaversek a techno-producer Modeoval nyitnak egy új, kísérletező hangzásvilág felé. A beszélgetés első felében a szerző a koncepció megszületéséről és különböző szakaszairól mesélt saját életpályáján belül, alapvetően ezt a fajta multimediálist, a médiumok közti párbeszéd-szerű művészetfelfogást generációsan adottnak látja, az ikonológiai és topográfiai túltelítettség, mely mindennapjaink szerves része, melyben a kép és szó (logosz) összetartozik, egyfajta kettős tapasztalatot alkot (analóg és digitális szinten). Szó esett ezeknek a generációsan adott popkulturális tartalmaknak, háttérnek más kortárs alkotók, főleg költők műveiben való feldolgozásáról, ahol inkább a tartalomba beépítettként figyelhető meg ez a hatás, ellenben a forma elsődlegességének hangoztatásával.

A multimediális művészetfelfogással szembeni hiányosságaink reprezentatív történeteiből is mesélt Kele Fodor Ákos, melyek a kötet mindenféle szakmai fogadtatásakor estek meg. A kiadók szinte észre sem vették a műhöz csatolt EP-lemezt, a rádiók nem tudtak mit kezdeni a zene melletti szöveggel, egy félszemre vak állapot volt megfigyelhető, mely a médiumok kizárólagosságába zárva értetlenül állt a műhöz. Persze voltak pozitív történetek is, például amikor egy debreceni irodalmárokból és képzőművészekból álló tanári közösség délutánonként összeülve, együtt kezdte értelmezni az Echolália egyes részeit, kimozdulva a hagyományos befogadói és szakmába ágyazott attitűdből, melynek így a nyitottság és a tanulásra való hajlam vált az alapjává. Ez a fajta befogadói magatartás magát az alkotás folyamatát tükrözi, melyben szintén nem adaptációkként, hanem a társművészetek egymásra hatva, egymás párbeszédeiként hozták létre a művet, a komfortzónából kilépve, egy közös játék viszonyában.

Az est második felére átvezető kérdés egyre inkább a forma, különösen a versformák köré vitte a beszélgetést. Elöljáróban arról esett szó, hogy mennyire volt tudatosan provokatív ez a fajta formai, nehezen értelmezhető sokszínűség. A szerző ezt a mű mint immateriális objektum elképzelésének megtagadásával indokolta, hiszen az irodalmi mű nagyon is tárgyi, rengeteg kellékkel válik testivé, tehát mindenképpen van egy közegellenállása. A formai primátus pedig pontosan erre játszik rá, a kötetnek és a szövegeknek sincs orientációjuk, így az olvasás kínja is materializálódik a befogadásban, arra sarkall, hogy kifejezett erőfeszítést tegyél, hogy kilépj a megszokott befogadói magatartásodból. A forma és tartalom szerepet cserél. Az est elnevezése, az Afantázia is egy diszfunkcionális állapotra utal, a köteten belül pedig több ilyen diszfunkció bemutatására is történik kísérlet, mely azt a fajta természetességet próbálja kibillenteni, melyet normális beszédnek nevezünk. Itt merült fel a hexameter mint antik versforma és a magyar nyelv viszonyának kérdésessége is. Mennyire lehet természetes nyelvet teremteni a hexameter formájában és mennyire keletkezik grécizmus, forma és tartalom széthúzása?

Az esemény vége fele ismét egy általánosabb tematika felé terelődött a beszélgetés, szóba került a kötettel kapcsolatban a társadalom mint közegellenállás, melynek a szerző a meghaladását pontosan ebben a nyelvteremtésben és kísérletezésben látja, melyek pontosan ezt a művészetpolitikai ellenállást leleplezik le és teszik láthatóvá, ehhez viszont egy erős konceptre és rengeteg formagyakorlatra van szükség szerinte. Egy olyan civilizációkezdeti állapotba való visszajutást tart ideálisnak, melyben az írás is keletkezett, vagyis amikor az írás még képként is működött. Az est egy jó hangulatú közegben lefolyt beszélgetés mellett egy multimédia-installáció színhelyéül is szolgált, mely a könyv kinagyított részleteiből és a zenei albumból épült fel, megmutatva önmaga materialitását a jelenlévő térben is.

(Kele Fodor Ákos – Aphantasia [In Infrarealities], 2018. április 20, Kolozsvár, Tranzit.ro)

            Kerekes Eszter