Daniel Bănulescu: Minden idők legjobb regénye

1989-et írunk Romániában, a Nicolae Ceaușescu által vezetett dicsőséges korszak csúcsán vagyunk, amikor is a káosz és a félelem a mindennapok természetes tartozéka. Ebben, a kívülről nagyon is idillinek tűnő országban mégis valaki a diktátor meggyilkolására készül, és nem nyugszik, míg vágya és igazságérzete testet nem ölt. A történet középpontjában egy fiatal, ügyes kezű tolvaj, Lakatfű áll, aki saját mesterségét már-már művészi önérzettel űzi. A valóság, a mendemonda és a groteszk látomás folyamatosan összemosódik, miközben a szereplők – egyszerű emberek, kémek, titkosszolgák, bűnözők, szerzetesek és árnyalakok – ugyanabban a zárt, nyomasztó és nyugtalan térben mozognak, ahol a túlélés és az erkölcs egymást kizárni látszanak. Bănulescu regénye, akár egy önmagában torzan lüktető kép mutatja be a rendszer bukásának küszöbén lévő időszakot, amikor minden egyszerre nevetséges, tragikus és végzetesen emberi.

Ezt az igen magabiztos címet viselő könyv, Minden idők legjobb regénye, Daniel Bănulescu A világ legszebb története “regényklán” része, amely összesen négy könyvet foglal magába. A sorozat első kötete a 2014-ben megjelent Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk!, a második A sátán a szívedre vadászik, amely 2017-ben jelent meg, a harmadik az Akarod, hogy a paradicsomba küldjelek?, bár ennek még nincs magyar kiadása. Ezt az utolsó, negyedik kötet követi, mely önmagában is olvasható.  A könyv első legprovokatívabb húzása maga a cím, ami egyszerre tűnhet nagyképűnek egy magabiztos önkritika fényében, de felszabadítóan ironikusnak is. Az olvasóban azonnal felmerül a kérdés: vajon komolyan kell vennem? És máris magasabb elvárásokkal és érdeklődéssel lát a kötet fellapozásához. Bănulescu mondhatni tudatosan játszik ezzel az elvárással, hiszen a cím tulajdonképpen paródiája a diktatúrák önfényező retorikájának, ahol minden a legszebb, legjobb és legsikeresebb. Ez gyakorlatilag a nyelv propagandaként való felhasználása, így a cím a regény kulcsmechanizmusára mutat rá. A túlzás és az irónia között igazán vékony határ húzódik, az író így játszadozik el az olvasó percepciójával és határaival. A poént lelőve és így kicsit új értelmezést is adva a műnek, kiderül, hogy ,,A Biblia minden idők legjobb regénye.” (296.) – állítja ezt a történet bajkeverője, Lakatfű. És micsoda komoly kijelentés is ez egy olyan időszakban, amikor a templomba járás nem megengedett, az Isten pedig, akit a nép imádhat, maga a diktátor.  Bănulescu nem arról szeretne meggyőzni bennünket, hogy ez tényleg a ,,legjobb regény”, sokkal inkább arról, hogy a diktatúrákban minden szlogen, minden nagy kijelentés gyanús, és ezek mögött groteszk bizonytalanság áll. 

Az író saját tapasztalataiból indulhatott ki Ceaușescu önkényuralmát illetően. Ebben hasonlít könyve Mihail Bulgakov írásaihoz, akinek munkássága inspiráló is volt számára, nem is tétovázott hát ellesni egyet s mást egyik kedvencének számító szerzőjétől. – derül ki egy 2025. szeptemberében készült interjúból.  

A történet cselekményét aligha lehet a klasszikus narratíva szabályai szerint vizsgálni. A cselekmény szándékosan tördeltté és tömörré válik: epizodikus, sokszor álomszerű jelenetek fonódnak össze az olvasás közben. A központi szál, Lakatfű merénylete csupán laza kohéziót ad a történetnek, akinek minduntalan, a regény egésze alatt a Szekuritáté üldözésével kell számolnia (,,Isten a tanúm rá, hogy amikor egy kis időre megnyugszom, a Szekuritáté újabb barátomat lövi le, nyomorítja meg vagy zárja be.” – 284.), amiért az ország első emberét próbálta eltenni láb alól. Emiatt a legabszurdabb helyzetekben találja magát a túlélés érdekében megtett útja során, és a hullaháztól a szerzetesekig mindenhol megfordul.

A Minden idők legjobb regénye leginkább egy groteszk, disztópikus történelmi parabola, amely egyszerre játszik a politikai thriller feszültségével és a realizmus szürreális szabadságával. A regény különös, szatirikus atmoszférát teremt, ahol a szereplők és események úgy bukkannak fel, mintha egyetlen közös rémálom részei lennének. A szerző szándékosan helyezi el a történéseket ennyire kaotikusan, hogy imitálja a rendszer irracionalitását. A véletlen szerepe felértékelődik, a következetesség helyét paranoiás összefüggések veszik át, így a cselekmény is ide-oda kanyarog, mely fantasztikus betétekkel, mágikus képességekkel rendelkező kuruzsló asszonyokkal, ördögi epizódokkal telített, ahol a valóság és a groteszk hallucináció szinte elválaszthatatlan – Bănulescu az olvasót is próbára teszi ezzel: ,,Egy ismert költőnő elszállításánál, akinek a holttestét mintha felpumpálták volna, úgy fedezték fel két nap elteltével a fürdőkádjába merülten, valahol a Dristor villamosmegálló közelében, Csontváz és Covrig megviccelték a védencüket. Amikor Lakatfű, miután rábízták ezt a feladatot, kihúzta a nőt a karjainál fogva, a halottszállítók kitörő vidámságának teljében, akik nem figyelmeztették, hogy mi történik egy holttesttel, amely ennyi ideig vízben volt, két apró pukkanást hallott, mintha a nadrágtartó csatja pattanna ki, és a hulla karjai vállból kifordultak, a fiú pedig arra ocsúdott, hogy a költőnő karjait tartja a kezében.” (97.)

De nem csak a cselekmény szempontjából lehet nehéz követni ezt a regényt, hanem a nyelvezet szempontjából is, mely egyszerre brutális és költői. Az író a vulgaritást és az emelkedettséget váltogatva folyamatosan kizökkenti az olvasót, mintha nem is ugyanazt a könyvet olvasná végig. Az utcai szleng, a káromkodás, a zárakra és kilincsekre vonatkozó technikai kifejezések, a politikai zsargon ugyanúgy helyet kapnak a könyvben, mint a bibliai utalások és a filozófiai töprengések. Ezek különlegessé teszik a regényt, az olvasó hol elneveti magát, hol az undor fogja el, hol elmélyül az élet nagy kérdései kapcsán. A könyv számos lehetőséget biztosít az értelmezésre, és igazából mindenki magával vihet belőle valami számára jelentéseset, valami jót. Ez az író egyik legvilágosabb szándéka, szerinte a jó könyv titkos ereje a jó cselekedetek véghez vitelében rejlik. A hétköznapi és a szürreális egyetlen hibrid beszédmódba olvad, ahol az elnök feleségének afrodiziákuma ugyanolyan természetességgel kerül szóba, mint az éhezés vagy erőszak. Ezekben a nyelvi szélsőségekben az olvasó érzékelheti, hogy nincsenek már tiszta kategóriák.

A szereplők groteszk, szimbolikus alakok. A diktátor és felesége karikatúraként ábrázoltak: torzított, mégis felismerhető figurák, akik egyszerre nevetségesek és félelmetesek. A hatalmuk nem tekintélyen, hanem babonákon, paranoián és szexuális mániákon alapszik (,,Létezik egy kevésbé ismert parancsolat: Ne szólj rosszat a néped főemberéről.” – 375.), biztonságukat pedig egy mindenek melletti árnyékkormány is vigyázza. Velük szemben a fiatal bűnöző, Lakatfű áll, aki egy cseppet sem erkölcsösebb, mint az elnyomók, mégis ő testesíti meg a szabadság utolsó kétségbeesett lehetőségét. ,,Hát akkor nem bölcsebb-e az, hogy előbb lelövi Ceaușescut, eleget tesz minden kötelezettségének, és csak azután tér vissza ő is Istenéhez?”(438.)  Bujdosása során találkozik a Bibliával, de hogy végül megtér-e, azt az olvasó képzeletére bízza az író.

A regény egyik legnagyobb erőssége a nyelvi kettősség mesteri használata, ami izgalmas élménnyé teszi az olvasást és a megjelenített morális zűrzavart. Nincsenek tiszta hősök és gonoszok, mindenki, még a merénylő, Lakatfű is a rendszer által fertőzött, ami a művet sokkal valósághűbbé teszi. A Szekuritáté ügynökeinek, a naiv szerzeteseknek, a diktátor párjának és az árnyékkormánynak bemutatása a szatíra csúcsa. Az, hogy végül a főhős a Bibliára hivatkozik minden idők legjobb regényeként (296.), nemcsak a vallás tiltott voltára utal, hanem arra is, hogy a legmélyebb emberi igazságokat a rendszerben alternatívnak számító szellemi források tartalmazzák.

A regény próbatételt jelenthet az olvasónak, hiszen nem ad biztonságos kapaszkodókat a narratívát illetően. Saját olvasói tapasztalatként kiemelhetem, hogy ez is a diktatúra kori bizonytalanságot és irracionalitást erősítette bennem – különböző érzéseket váltott ki nagyon rövid időintervallumokban, de épp az olvasói tűrőképességgel és ingerküszöböbbel való kísérletezés folytán vált emlékezetes élménnyé.

Ez a könyv szétszed és összerak. Kiábrándít és csodálatra késztet, de nem kényelmes olvasmány. Egy torz tükör, amelyet a diktatúra arcába tart. Nemcsak a kommunista rendszernek állít emléket, hanem figyelmeztet a politikai túlzás univerzális veszélyeire is. A történet vége lezáratlan, de éppen a befejezetlenségében, a groteszkben rejlő őszinteségével válik azzá, aminek a címe nevezi: egy időtálló történetté arról, hogyan menti meg magát a lélek egy széthulló valóságban. Daniel Bănulescu bebizonyítja, hogy a jó könyv titkos ereje valóban abban rejlik, hogy gondolkodásra és az emberiesség újraértékelésére késztesse az olvasót.

(Ford. Szonda Szabolcs. Typotex, Budapest, 2025.)

Becze Ágnes