Nyerges Gábor Ádám: Nincs itt semmi látnivaló

Nyerges Gábor Ádám 2022-es verseskötete a Nincs itt semmi látnivaló címet viseli, és (nem mellékesen) a zárójeles címmellék szerint három év verstermését foglalja magába, beleértve a járványidőszak első évét is. A kötetet egy már költőként és prózaíróként is ismert szerző jegyzi, akitől már szárnyait bontogató fiatal poétaként sem állt messze az ambiciózus, kissé ironikus irodalmi játékok kezdeményezése, a saját, illetve a teljes magyar líra, irodalmi mező határainak feszegetése, a kísérletezés. (Elsősorban a Margócsy István által megjelentetett, Petrence Sándor álnéven publikált ,,nípies”(kedő) versei a korai bizonyítékok erre vonatkozóan.) Úgy vallja, ha a magyar líra jelenlegi állapotáról kérdezik, hogy bár már a klasszikus ókorban mindent versbe öntöttek, amire csak gondolni lehet, még mindig van mit mondani, van tétje és tartalma a verses szövegeknek, az eredetiség, ha csak egyetlen szókapcsolatban is sejlik fel, mindig utat tör magának.

A Nincs itt semmi látnivaló műfaji, vagy akár műnembeli konvenciókat megkérdőjelező jellege abból adódik elsősorban, hogy a versek lírába oltott krimiként is értelmezhetők, működőképesek, ezzel pedig a verseskötet tétje sokkal aktuálisabbá, jelentősebbé válik. Ez a koncepció ugyanis egy nyitottabb, ha úgy tetszik, posztmodernebb álláspont gyakorlatba ültetésének egy gesztusa. A Nyerges-kötet kísérletet tesz arra, hogy lebontsa, megrengesse azon alapállás szilárdan álló falait, miszerint a szépirodalom és a népszerű irodalom produktumai a gazdasági és esztétikai érték tengelyeinek lényegileg különböző vetületei, melyek aligha egyeztethetők össze. Valójában ennek bizonyíték a kötet mottójául választott komolykodó mondat is: ,,Ismeretlen idő van hátra.” A hiányos mondatszerkezet, a töredezettségében lírai, baljósan talányos kinyilatkoztatás egy elmélkedés, meditáció, apokaliptikus jóslat részének kínálja magát, ám a pont és idézőjel bezárultával le is lepleződik: a szerző forrásként a Mozilla Firefoxot jelölte meg, s ezen gesztussal mintegy állást is foglalt amellett, hogy az internet és a digitalizáció korában a szerzőség kérdése a korábbi korokhoz hasonlóan ismét veszélyben forog. Ha a Mozilla Firefox szerzőként, forrásként megjelölhető, akkor tulajdonképpen már egy lépéssel magunk mögött is hagytuk az intertextuális játékot, elvégre az interneten bevett szokás a tévesen, avagy hiányosan jelölt forráshely, minden az internetről származik, ebből a kétes olvasztótégelyből, amely nem habozik magába olvasztani mindent és mindenkit a ,,közös, demokratizált tudás” nevében.

Nyerges természetesen a két alapfogalmat, a ,,krimi” és a ,,líraiság” fogalmait is kimozdítja, játékba hozza, új aspektusaikat, lehetőségeiket kutatja. Ebben az értelemben is a nyitottság, pontosan kiszámított, megtervezett véletlenszerűség az erőteljesebben megnyilvánuló sajátságai a Nincs itt semmi látnivalóban szereplő verseknek. A szövegek közt találunk gúnyos-humoros szerepverseket, kötöttebb és szabadabb formai követelményeknek engedelmeskedő alkotásokat, de a kötetbe a tárgyias líra hagyományos jegyeit magán viselő szabadversektől elkezdve, rímtelen vagy épp rímes szerelmi költeményekre emlékeztető alkotásokon át kozmikus távlatokban és lélektani mélységekben kalandozó, nagyobb lélegzetvételnyi líraibb elmélkedésekig minden belefért, a koncepció pedig ennek ellenére is működőképes. Talán azért, mert ez az első pillantásra észveszejtő heterogenitás csak a felszín: valójában a szövegek a szürke hétköznapok, a majdnem bekövetkezett, de aztán visszavont halál élményeit, a szertefoszlás, beolvadás, eltűnés, a gyilkosság, az öngyilkosság, illetve az erőszaktétel lehetséges formáit igyekszik feltérképezni, kétes érzéseket, helyzeteket körvonalazva, melyekről a mindennapok sodrásában nehezen vagy egyáltalán nem dönthető el, hogy miért árasztanak magukból feneketlen ürességet vagy valami megnevezhetetlen szomorúságfélét. Ez a megközelítés kínálhatja a kötetcím, a ,,Nincs itt semmi látnivaló” magyarázatát is, azonban a cím visszacsatolható a bűntény ,,cselekményszálához” is, ugyanis a fenti mondat egy helyszínelő csapat egy tagjának, de akár magának az elkövetőnek a szájából is elhangozhat, jelentősen csökkentve, s mintegy elfedve a történtek vagy csak vélt történések jelentőségét és súlyát.

A kötetben szereplő versek olyan ciklusokba, avagy többé-kevésbé tematikus tömbökbe szerveződnek, melyek egy már elkövetett bűntényt megoldani, lezárni kívánó nyomozás állomásaiként értelmezhetők, s a Helyszíni vizsgálattól a Szembesítésig mederbe terelik a lehetséges gyilkosság ténye mögött meghúzódó komplex ok-okozatiságot. A verscímek a befogadókat is nyomkeresésre, a kontextus rekonstruálására ösztönzik, hiszen többnyire azon versekben köszönnek vissza, amelyek élén állnak, ezzel kijelölve egy olvasatot. Ám egy másik hatása ennek a címválasztási módszernek éppen a populáris, ,,könnyednek” és ,,szórakoztatónak” tartott irodalom fogyasztói köréből ismert olvasói magatartás, a ,,könyvfalás” technikája, vagy legalábbis a nagy mennyiségű oldalszám gyors ütemű olvasásának visszatérő mintázata. Így a címek kissé kétélű fegyverek, a szerző a befogadóra bízza az olvasási ritmus kialakítását, az azonban biztos, hogy egyik módszer sem bizonyul ,,helyesnek”, nem érvényteleníti a másikat.

A versek több helyen is ,,elmondhatatlan történetekként”, ,,töredékként” definiálják magukat, ezáltal még inkább kirajzolva a kötetben létrejövő, végtelen tágasság illúzióját keltő, jegyzettömbnyi univerzumban működésbe hozott életfilozófiát: az idő, mely törvényszerűségnek minden élő és élettelen engedelmeskedni kényszerül, csak véglegesíti az ,,épp beálló, aztán valamiért elmaradó halálok körülményeit”, s mi minderre képesek vagyunk ráébredni, ezt a végzetet megsejteni, ha csak részleteiben is, mindössze egy látszólag hétköznapi, alig-esemény szükséges hozzá, mint a vízivás egy már használt pohárból, vagy séta egy alkonyi utcán. A ma emberében egy apró, még megtörténte előtt véglegesen visszavont cselekvésfoszlány, rezdülés is előidézheti azt a bizonyos értelemben véve halállal egyenlő ürességet, magányt, amelyet más körülmények között egy ,,fel sem derengő táj kontúrtalansága” kelthet a lélekben. (lásd: Bevezetés a gyakorlati filozófiába, Egy hazaérés következményei).

Az efféle könnyebb veszteségek, melyek látszólag nem zaklatnak fel túlságosan egyetlen hozzáedzett individuumot sem, s amelyek nem roppantanak bennünk össze semmi lényegit, felhalmozódva visszafordíthatatlan válságba taszítanak, mely tünetként a valóság valóságosságának folyamatos felülvizsgálásában mutatkozik meg. De ennek jele lehet az elmejátékok végtelen labirintusában való eltévelyedés, a kóros üresség és halálvágy. Az ezen idő teljhatalmára és az élet értelmének elkeserítő relativizmusára való ráébredés termeli ki a bűntényeket, vagy akár a gyilkosokat, de még az ,,egészségesen önzőket” is.

(Prae Kiadó, Budapest, 2022)

Kovács Petra