Beszélgetés Szabó-Biró Brigitta prózaíróval

 

Hol helyeznéd el magad?

Ezt lehet, hogy nem is nekem kell megválaszolnom. Majd később, valaki másnak. Egyelőre még nem tartozom sehová, a környéken, ahol élek, nincsenek irodalmi körök, így ennek alapján nem tudom definiálni magam.

Mi indított el az írásban?

Hatalmas elismerést jelentett számomra, amikor 2016-ban elnyertem a Várad (ma Újvárad) folyóirat Tabéry Gézáról elnevezett novellapályázatának első díját. Az akkor beküldött novellám egy kamaszkori trauma feldolgozásából született. Sajnos ez a kezdeti lelkesedés abbamaradt, egy ideig nem folytattam az írást, mert úgy éreztem, még fejlődésre van szükségem. Három évig az írás árnyékba szorult, a kisfiam születése után jött valamiféle késztetés arra, hogy újra foglalkozzam vele. Ismét prózákat kezdtem írni, ezeket Fekete Vincének küldtem el, az ő közreműködésével alkottam, továbbá ebben az időszakban kezdtem el gyerekverseket is írni. Ennek a törekvésnek a folytatása a Móricz Zsigmond Irodalmi Alkotói Ösztöndíj elnyerése volt, amelyre véletlenszerűen küldtem el a pályázati anyagot. A program keretén belül tizenhármunkat díjaztak, valamint lehetőségünk adódott mentort is választani, akik ebben az évben kísérik irodalmi tevékenységünket. Mivel azelőtt is Fekete Vince olvasta a prózáimat, amiket azután a Székelyföld kulturális folyóiratban közöltek, így őt kértem fel mentoromnak. A Székelyföldben való publikálásaim hozadéka a Szabó Gyula Emlékdíj, amit októberben, a folyóirat 25 éves jubileumán én vehettem át. Ez egy ígéretes tehetségeknek szóló kitüntetés, szintén nagy megerősítés volt számomra a Móricz-ösztöndíj mellett. László Noémivel is felvettem a kapcsolatot, gyerekverseimet ő mentorálja, szintén az ösztöndíj keretein belül.

Jelenleg milyen műfajban írsz, milyen pályázatokon dolgozol?

Mindig azzal foglalkozom, ami éppen tetszik, ez műfajtól független, inkább az aktuális témától függ. Mivel az első prózakötetem nagyjából elkészült, jelenleg a gyerekversekkel foglalkozom, de olykor-olykor születnek más szövegek is.

Mi inspirál téged a munkában? Milyen témák érdekelnek?

Nincsen kedvenc témám, azt mondanám, hogy belső indíttatásból írok. Inspirációs forrásként jelölném meg az álmaimat, melyeket pici jegyzetekbe szoktam feljegyezni magamnak a telefonomba. Forrás tud lenni néhány elkapott szó, szófordulat, néhány humoros dialógus is.

A közelmúltban megírt prózáim régi családi történetek, anekdoták, amelyek nagyrészt a kommunizmus idején játszódnak, illetve a népi hiedelemvilág hétköznapokba beépülése; ilyen témájú novellák jelentek meg a Székelyföld folyóiratban. Megvillan bennük a feminizmus kérdése is, hogy milyen lehetett „leánygyermekként”, erdélyi magyarként élni akkor.

Az elkészült prózakötetem – ami még nem került nyomdába, de reményeim szerint a közeljövőben ez is bekövetkezik – tizennégy szövegből tevődik össze. Fekete Vince szerint műfajilag oral history, amely olyan témákat boncolgat, mint a trauma mint örökség, orosz fogság mint a székely katonák körében elszenvedett egyfajta második holokauszt. Megjelenik benne a kizsákmányolás, a Securitate állandó megfigyelése.

Nőiség kérdése: előnyök, hátrányok – hogyan érzékeled?

Nem gondolom úgy, hogy az írásnak lenne neme ‒ bár, tegyük hozzá, az eddigi megjelent szövegeim témájukat tekintve eléggé nőcentrikusak. Manapság nem jelent hátrányt az írásban az, ha nő vagy, nagy általánosságban véve. Ezzel párhuzamosan viszont érzékelek egyfajta visszahúzóerőt is, ami a saját kultúrámban létezik, a székelységben. Néha befolyásol a közvélemény. Írói gátként is meg tud mutatkozni bennem az, hogy vajon mit fognak gondolni otthon, ha ezt vagy azt leírom, persze igyekszem ezt a gátat leküzdeni. Ugyanakkor természetesen könnyebb számomra nőként megszólalni, ezáltal a szövegeimben rekonstruált női alak hitelessé válhat.

A társadalmi elvárásokat figyelembe véve viszont nehéz egyeztetni, adminisztrálni a magánéletet, a mindennapokat az írással, mégis a magánélet, a családom az, ami megadja az érzelmi biztonságot, azt a stabil hátteret, amely arra késztet, hogy írjak. Engem az anyává válás tett éretté erre a feladatra.

Szerinted mit lehet leírni az irodalomban?

Ennek nincsen receptje, nincs olyan, amit ne lehetne elmondani vagy amit keretek korlátoznának. Az írás belülről jön, ki kell engedni magadból, ami nem belülről jön, az nem elég jó szöveg. Nálam legalábbis. Író és szöveg kapcsolata csakis szubjektív tud lenni, magadban kell megszületnie az írás magvának. Úgy gondolom, hogy amit meg tudok írni, az saját határaim átlépését segíti elő, kiszakadok általa a komfortzónámból. Például a gyerekversek írásakor segít, ha én magam is gyerekké válok. Lényegesnek tartom, hogy „lemenjek” gyerekbe, hiszen ezáltal a világot egy más, idealizált képszerűségben láthatom, amit sajátos nyelvezettel beszélhetek el.

Persze sok szövegem van, ami még csiszolásra szorul, még nem sikerült kiírnom magamból rendesen, vagy csak úgy kijött belőlem egy helyzetben, de nem elég jó arra, hogy publikálni lehessen.

Transzilvanizmus – szerinted létezik kortárs transzilvanizmus, és ha igen, hogyan van jelen az irodalomban?

Ha tematika szintjén vizsgáljuk a transzilvanizmust mint olyat, akkor igen, valóban létezik kortárs transzilvanizmus. De nem gondolom, hogy az én tudásom elegendő egy ilyen kérdés megválaszolásához, hogy egyáltalán lehet-e határokról beszélni, ha kortárs magyar irodalomról van szó.

Hogyan viszonyulsz az irodalmi körökhöz, hogyan helyeznéd el magad?

Ahogy fentebb említettem, lakhelyemtől függően nem vagyok tagja semmilyen irodalmi körnek, néha emiatt úgy érzem magam, mint egy magányos farkas, aki el van szigetelve az írói kortársaktól. Másrészt viszont lehet, hogy nincsenek is határok az írásos érdeklődési körben.

Még kezdőnek gondolom magam, számomra az írás nem munka, inkább szabad alkotás, amikor végre megpihenhetek, feltöltődhetek, nem érzek kényszert, nincsenek határidőim sem. Az írás az énidőm, néha nehéz adminisztrálni magam, de úgy érzem, ha egy-egy szöveg jól sikerült, az igazán felvillanyoz, ezáltal azt érzem, hogy ezen a területen teljesedek ki igazán. Az időszakos „hallgatásom” után nem volt könnyű újrakezdeni, ezért próbálok mindennap foglalkozni vele, hogy ne essek ki a ritmusból. Most úgy érzem, hogy jó úton haladok, vannak tervek a jövőre nézve.

 

Szabó-Biró Brigitta 1993-ban született Csíkszeredában, jelenleg Csíkjenőfalván él. Publikációi a Székelyföld kulturális folyóiratban és az Előretolt Helyőrségben jelentek meg.

 

Kérdezett: Szabó Ilona