Abszurdnak tűnő köznapi léthelyzeteinkben gyakran olyasmi mutatkozik meg előttünk, ami a „semleges” szituációkban rejtve marad számunkra. Tulajdonképpen ilyen léthelyzetekben értünk meg valamit igazán, mintegy föltárul előttünk valami eddig megfoghatatlan lényeg. Szükségünk van az abszurdra, hogy általa a valóságosan létezőt értsük meg, vagy annál többet, s ugyanakkor önmagunkat, mint abszurd és valóságos élethelyzetek szereplőit.

Nemcsak valóságos, hanem irodalmi élményként is átélhető az abszurd.

Az Örkény-egypercesekben azt a lényeget keressük, amit csak az abszurditás minősége mutathat föl, de ez az abszurd már jóval összetettebb, mint egy köznapi abszurd élethelyzet. Egy Örkény-egyperces fölkínálja magát az abszurditást, de azt a lényeget, ami mindennek a magyarázatát adná, önmaga mélyére rejti. Tehát megvillantja előttünk és magába zárja, kényszerítve ezáltal, hogy olvasókként – akik megérteni kívánjuk ezt a lényeget – megpróbáljunk ennek az abszurdnak a közelébe férkőzni.

A novella szövege: Örkény István: Nincs semmi újság

Egyik délután a budapesti köztemető 27. parcellájának 14. sírhelyén nagy robajjal feldőlt a közel hárommázsás gránitobeliszk. Rögtön utána kettényílt a sír, és föltámadt az ott nyugvó halott, név szerint Hajduska Mihályné született Nobel Stefánia (1827–1848).

Az obeliszkre idő koptatta betűkkel rá volt vésve a férje neve is; ő azonban, nem tudni, miért, nem támadt föl.

A borongós időjárás miatt csak kevesen tartózkodtak a temetőben, de akik meghallották a robajlást, odagyűltek. Addigra a fiatalasszony már leverte magáról a göröngyöket, fésűt kért kölcsön, megfésülködött.

Egy gyászfátyolos nénike megkérdezte, hogy érzi magát.

Köszöni, jól, mondta Hajduskáné.

Nem szomjas-e, érdeklődött egy taxisofőr.

Most nem vágyik inni, válaszolta a volt halott.

Amilyen pocsék ez a pesti víz, jegyezte meg a sofőr, neki se volna kedve inni.

Hogy mi baja a pesti víznek, kérdezte Hajduskáné.

Klórozzák.

Klórozni klórozzák, helyeselt Apostol Barannikov bolgár virágkertész, aki a temetőkapuban virágokat árult. Ezért ő esővízzel kénytelen locsolni kényesebb palántáit.

Valaki azt mondta, hogy ma már az egész világon klórozzák a vizet.

Itt a beszélgetés elakadt.

Hát mi újság még, érdeklődött a fiatalasszony.

Nincs semmi különös, mondták neki.

Megint csönd lett. Ekkor eleredt az eső.

– Nem fog maga megázni? – kérdezte a föltámadottat Deutsch Dezső horgászbot-készítő kisiparos. Nem számít, mondta, Hajduskáné. Ő direkt szereti az esőt. Az attól függ, milyen az az eső, jegyezte meg a nénike. Ő erről a langyos, nyári esőről beszél, közölte Hajduskáné. Hogy neki viszont semmilyen eső se kell, mondta Apostol Barannikov, mert elriasztja a látogatókat a temetőből.

Hogy ezt ő nagyon meg tudja érteni, helyeselt a horgászbot-készítő kisiparos. Most hosszabb szünet állt be a társalgásban.

– Hát meséljenek már valamit! – nézett rájuk a föltámadott.

– Mit meséljünk? – mondta az öreg nénike. – Nincs nekünk annyi mesélnivalónk.

– Nem történt a szabadságharc óta semmi?

– Mindig történik valami – legyintett a kisiparos. – De ahogy a német mondja: Selten kommt etwas Besseres nach.

– Ez van! – tette hozzá a taxisofőr, és minthogy csak fuvart szeretett volna fogni, csalódottan visszasétált az autójához.

Hallgattak. A föltámadott lenézett a gödörbe, mely fölött nem zárult össze a föld. Várt még egy kicsit, de látva, hogy mindenki kifogyott a szóból, elköszönt a körülállóktól.

– A viszontlátásra – mondta, és leereszkedett a gödörbe.

A horgászbot-készítő kisiparos, hogy el ne csússzon a sáros agyagon, előzékenyen a kezét nyújtotta neki.

– Minden jót! – szólt le a fiatalasszonynak.

– Mi történt? – kérdezte tőlük a bejáratnál a taxisofőr. – Csak nem mászott vissza a sírba?

– De visszamászott – csóválta a fejét a nénike. – Pedig milyen jól eldiskuráltunk.

Örkény Istvén egyperces novelláit pusztán az érvényes irodalmi kánon alapján szokás az abszurd alkotások közé sorolni, gyakran anélkül, hogy rákérdeznénk: mitől is abszurd ez a mű? Ha túllépünk az elfogadás automatizmusán, a kérdésre való válaszadás problematikusnak bizonyul. Maga a novella alaphelyzete ugyanis nem abszurd, csak a szereplők reakciója révén válik azzá.

Az egyperces rendhagyó beszédhelyzetet teremt: a mindennapos figurák beszélgetőpartnere egy frissen föltámadott halott, egy nem szokványos beszélgetőtárs. A temető látogatói azonban úgy szólítják meg, mintha egy teljesen természetes jelenséggel állnának szemben, mintha csak jó ismerősükkel elegyednének szóba az utcasarkon. Hogyléte felől érdeklődnek, mindennapos problémákkal traktálják, mert csak a széteső hétköznapokat érzékelik, nagyobb összefüggésekre képtelenek rálátni.

Egyáltalán nem reagálnak a helyzet furcsaságára, kérdéseikből kimaradnak a lényegesek: hogyan lehetséges az, hogy feltámadt, és miért támadt föl, mi okból és mi végre? A párbeszéd kimerül az üres kérdés-felelet játékban, sem a kérdéseknek, sem a válaszoknak nincs tétje, súlya, fedezete. Üresjárat ez a beszélgetés: a történet szereplői csak meglévő sémákon keresztül tudnak érintkezni egymással, és csak megszokott léthelyzetekre vannak előregyártott sémáik. Ezért nincs szavuk az itt-és-most lényegesre rákérdezni.

Egyetlen kérdésnek, egyetlen válasznak sincs valós kommunikatív értéke, mert olyan sémák hangzanak el, amelyek összeférhetetlenek az adott helyzettel. A párbeszéd funkcionalitását veszti, egyetlen funkciója az üres idő kitöltése, illetve a párbeszéd illúziójának fölkeltése, a beszélgetés megjátszása. Ez a beszédforma csak a lényegtelent, a nem relevánsat közvetítheti a beszédpartnerek között. Igazi érintkezés nincs, az ex-halott is éppúgy kommunikációképtelen, mint a temetőben tartózkodók.

Hajduskáné nem menekül, hanem csak visszavonul ebből az álkommunikációs helyzetből, amelyben még a közös hallgatás sem bír valamiféle beszédértékkel. Ezt a degradált kommunikációs képességet és szintet érzékelteti az, hogy az egyperces függőbeszédként kínálja a temetőbeli párbeszédet. Nincs direkt kontaktus tehát, csak a semmiért való, értelmetlen sémák és gesztusok általi közvetítettség. Ebben a közvetítettségben megsemmisülnek a megértés feltételei.

Ez az abszurd beszédszituáció, amelyből ily módon kiveszett a megértés, megértetni kíván valamit, mint irodalmi műalkotás. S ha éppen értelmezői, olvasói önmagunkra reflektálva próbálunk megérteni, akkor azonnali a felismerés, hogy az egypercesbeli abszurd, mint megmutatási mód, transzponálható egy teljesen más szinten történő kommunikációra: mű és olvasó párbeszédére.

Vajon a mű és olvasó-értelmező abszurd párbeszéde nem mutathat meg valamit az igazi párbeszéd lényegéből (természetesen abszurd módon)? Játsszuk el hát, hogy nem úgy kezeljük az irodalmi művet, mint csodát, a teremtés vagy újrateremtés csodáját, hanem úgy, mint egy szokványos jelenséget, amihez beidegződések vezetnek, ami mögött jól kitaposott utakon, sémákon keresztül, mindig ugyanúgy lehet keresni AZ ÉRTELMET, mi pedig, mint értelmezők, mindig a szokásos kérdéseket tesszük föl neki, anélkül, hogy igazi énjét próbálnánk megszólítani.

Tehát játsszunk el egy abszurd, „értelmező egypercest”, amelynek szereplői olyan „elemzők”, akik nem többek a történet szereplőinél, a gyászfátyolos nénikénél, a taxisofőrnél, Deutsch Dezső horgászbot-készítő kisiparosnál, Apostol Barannikov bolgár virágkertésznél, s éppen olyan kommunikációs képességekkel rendelkeznek, mint ezek a szereplők. Miközben ez az Örkény-egyperces átíródik erre a metaszintre, tegyük fel a kérdést: megérthetjük-e a művet, ha az igazi megszólításra képtelenek vagyunk? De érdemes elgondolkodni egy ennél izgalmasabb kérdésen: megérthetjük-e a szöveget és ugyanakkor önmagunkat, ha tudatosan eljátsszuk, megteremtjük az értelmetlen értelmezés abszurd léthelyzetét?

 

UMBERTA ÖKO

Mottó: „Már a kő sem a régi”

– óindiai közmondás –

 

A huszadik század legtöbbet említett, de valós dimenzióiban szándékosan agyonhallgatott kérdése az ökológiai egyensúly megbomlása, mely egész bolygónk létét veszélyezteti. E téma búvópatakként kering az irodalomban, problémaként a legtöbb irodalmi alkotásban kimutatható, különösen élesen vetődik fel Örkény Nincs semmi újság című novellájában.

Az egyperces egy ökológiai katasztrófa képével indul, a feszültség egyre fokozódik, amint egyre több adatot tudunk meg a Kék Bolygót fenyegető veszélyről.

A „közel  hárommázsás gránitobeliszk” kidőlése a világban uralkodó káoszt hivatott szimbolizálni, melyet minden lehetséges vetületében megvilágít az író. Kiemel és nagyító alá helyez olyan tényeket, melyek köztudottak kellene hogy legyenek, de amelyek mellett mindmáig hajlamosak vagyunk behunyt szemmel elmenni. Mert ha belegondolunk, mit von maga után a fenyegető tömegű gránitobeliszk kidőlése? Egycsapásra megszűnik a sok vakond, nünüke, vöröshangya, földigiliszta természetes élettere, hogy a földalatti mikroorganizmusokat fenyegető veszélyt hely hiányában ne is említsem. Ez szövegszerűen nem jelenik meg, de az utalás nyilvánvaló. Éppen ebben az elhallgatásban jelentkező figyelmeztetésben nyilvánul meg Örkény írói tehetségének lényege.

A halott feltámadása a Föld túlnépesedésének veszélyét szimbolizálja, a borongós idő sem pusztán másodrendű környezet- netán hangulatfestő elem, a meteorológiai paradigmák aktív részvételét jelzi és a környezetszennyezés veszélyére figyelmeztet.

A polluáció átfogja az egész világot, a víz mint életet biztosító alapelem szövegbeli megjelenésével válik nyilvánvalóvá fenyegető dimenziója. Az egyik szereplő arra mutat rá, hogy nemcsak a pesti víz szennyezett, hiszen a vizet már az egész világon klórozzák, maradandó, talán soha nem gyógyuló sebeket ejtvén ezzel a hidroszférán. Az eső mint romlatlan természeti elem jelenik meg  a szövegben, ezért is szereti a főszereplő. Sajnos csak az ő viszonyulása bír pozitív affektív vonásokkal, a közösség hozzáállása semleges vagy éppenséggel elutasító. Apostol Barannikov például pragmatikus és pillanatnyi érvényű elvárásainak függvényében egyenesen megtagadja az esőt.

Kiemelt fontosságot kap a szövegbe ékelt, profetikus hangvételű, német nyelvű mondat: „Selten kommt etwas Besseres nach” vagyis „Ritkán következik valami jobb”, mely a fenyegető ökológiai katasztrófa verbális manifesztációjaként értelmezhető.

Ennek fényében heroikus dimenziót nyer a hősnő tette, hiszen visszatérése a nemlétbe a Rend helyreállítására tett kétségbeesett kísérlet.

A mű kis világában a káoszból, az ökológiai széthullásból még van kiút, de lehetséges-e mindez a való világban, a mi világunkban? Szinte felesleges a kérdés, érezzük, hogy immár a tizenkettedik óra vége felé járunk, az utolsó lehetőség  adatik a kezünkbe, hogy megmentsük, amit évmilliók hoztak létre, növényekkel, állatokkal, gombákkal, pro- és eukariótákkal közös otthonunkat, a Földet.

 

FEMI NYINA

A novella címe szimbolikus: „Nincs semmi újság” – tehát semmit sem változott a nő évszázadok óta alávetett helyzete.

A főszereplő tette próbálkozás a harmonikus férfi–nő viszony megteremtésére, kívülállóként (hiszen frissen támadt fel) értékeli és minősíti is világunkat, amikor a még mindig fennálló férfidominanciával szembesülve inkább a halottak birodalmát választja.

Szimbolikus értékű a műben a névhasználat. Nobel Stefánia (Nobel – nemes) mindvégig  a paródiába illő Hajduskáné néven szerepel, nem használhatja saját nevét, mint ahogy ma is nők millióitól tagadják meg egyéniségük, személyiségük kibontakozását, megalázó alkalmazkodásra kényszerítvén őket. Ez az alkalmazkodás a társadalmi normák függvényében történik (senki sem születik nőnek, azzá nevelik).

Mindez szövegszinten abban az epizódban érvényesül, melyben Nobel Stefánia feltámadása után első tetteként megfésülködik majd leveri magáról a göröngyöket. Mindezt a belésulykolt normák kategorikus imperatívuszának engedelmeskedve teszi, melyek előírják, hogy a nő kövessen el mindent a férfiak igényeinek kielégítésére, beleértve az esztétikai igényeket is.

Természetesen a volt halott és a férfitöbbségű tömeg között nem jön létre valós kapcsolat. Nem is jöhetne, hiszen a két létmód (a női és a férfi lét) lényegéből eredendő világnézeti különbségek meggátolják a kommunikációt.

A két világszemlélet ütköztetése az alábbi részletben szimbolikus dimenziót nyer:

– „Mit meséljek? Nincs nekünk annyi mesélnivalónk.” – mondja az öreg néni balladás tömörséggel két mondatba sűrítve az alávetett női lét szürkeségét.

– „Mindig történik valami” – legyint erre arrogánsan a horgászbotkészítő kisiparos, hiszen férfiként számára valóban mindig is biztosított az újrakezdés lehetősége.

Miután a beszélgetések alapján feltérképezi a világot, a főszereplő úgy dönt, hogy kilép az évszázadok óta mit sem változó helyzetből, de a harcot nem adja fel.

Búcsúja deiktikus utalás, melyből a pozitív jövőképbe vetett hit sugárzik. Rafinált írói fogással Örkény hangsúlyozza a feminista mozgalmak jelentőségét, hiszen egy olyan mondattal búcsúztatja a főszereplőt, mely végszava volt a nők Pekingben tartott nemzetközi konferenciájának.

„A viszontlátásra” – szól Nobel Stefánia, majd elfogadva a feléje nyújtott segítő kezet, visszamászik a sírgödörbe.

Az olvasó fejében pedig megfordul az a cinikus gondolat, hogy a segítően kinyújtott kéz nem a lovagiasság spontán gesztusa volt. Szép ez a segítőkészség, de ne feledjük, csak akkor nyilvánul meg, mikor a hősnő visszatér a nemlétbe.

 

MAR XÉNIA

Mottó: „Műveljük kertjeinket”

 

Örkény egypercesének örökérvényű lényegét már maga a cím is zseniálisan tömöríti. „Nincs semmi újság”, a nép szabad akaratából, szocialista berendezkedésű társadalmunk potenciáljának, ütőképességének csúcsán van. Azaz tényleg, Keleten a helyzet változatlan.

A lényegretörő, tényszerű kezdés a szocialista-marxista eszmék alappilléreként tartja a novellát.

Hajduskáné, aki nem bír jobb belátásra térítődni, feltámad és aztán ismételten meghal. Teszi mindezt a keresztény mitológia bomlasztó tévhíreinek megfelelően, megtagadván a tiszta ész logikáját, a mindent lehengerlő objektivitás győzelemrevitelének tényét. A szubjektivizmus, a hanyatló Nyugat ópiuma és az átkos imperializmus bomlasztó szövegbeli komponensei helyett a Ráció ítélőszéke elé bocsáttatik minden adat: a köztemető 27. parcellája, a 14. sírhely, a hárommázsás gránitobeliszk. Avagy társadalmi tanunknak megfelelően is: rend a lelke mindennek, legyen bár köztemetőről is szó.

Hajduskáné, hajdani nemes-származék, Nobel Stefánia nem hajlandó kollaborálni újonnan választott, fejlődésének teljében levő társadalmunkkal. Az elcsökevényesedett polgári társadalom képviselőjévé, mi több szimbólumává válik, aki saját méreteiből ítélve szűknek véli amúgy tág társadalmunk kereteit: nem tituláltatja magát elvtársnőnek, sőt még nyilvánosan is fésülködik, mely érvényben lévő normáink szerint bomlasztó aktusnak számít, mivel rontja a munkamorált.

Hajduskáné rejtett szándékai a novella következő soraiban egyre nyilvánvalóbbak lesznek. Ezért is választja Örkény Istvánunk a nyílt és direkt dialógus eljárása helyett az áttételes narratív formát. („Nem szomjas-e, érdeklődött a taxisofőr. Most nem vágyik inni, válaszolta a volt halott.”)

Tanaink ellen irányuló hátsó szándékaival igyekszik megfertőzni tiszta társadalmunk tiszta képviselőit: „pocsék ez a pesti víz”, provokálja ki a mondatot, holott a klórozás dicsőséges folyamata a tudomány és a ráció verejtékéből kipattant internacionalista vívmányok szimbólumává magasztosul.

A címben maximális potencialitással megfogalmazott eszme bővebb kifejtésére kerül sor a novella végén: szocializmusunk a szabadságharc óta egyre jobban virágzik, s ez az egyedüli elfogadható magyarázata annak, hogy a mi tempónkkal összeegyeztethetelen dialógus elakad.

 

DEKONST RUDOLF

Új-ság a régi-séghez képest van, amennyiben van. A régi-ség is csak így, az új-sággal együtt szó. Ha nincs új-ság, mint Örkény szövegében, akkor régi-ség sincs. Legfeljebb, talán, egy pillanatra. Így sokkal inkább beszélhetünk a főhős novellájáról, mint a novella főhőséről. A Jelentés novellájáról van szó, amely régi-ségként lesz jelen-valóvá egy pillanatra. Nietzschével azt mondhatjuk: a Jelentés halott. A „termékeny félreolvasás” stratégiája sok tekintetben ugyanerre az eredményre vezet. A gránit-obeliszk, amely Haj-dúskáné (vö. fésűs jelenet) fölül elgördül, az életrehívó jellege ellenére nevében őrzi az Ó-beliség, tehát az ómega-beliség, a végben-való-lét jelentésmezejének teljes villódzását. A borongós időjárás emberi lényekhez való viszonyulása szintén rávilágít arra, hogy voltaképpen az emberek lelkiállapota az, ami bor-ongós – tehát egyfajta szédült bizonytalanságérzet által jellemzett állapot.

A beszélők képtelennek bizonyulnak a Jelentés használatára, amikor az feltárul előttük. Ez zavart okoz tudatalattijukban, de a zavar nem terjed ki a tudatosság szintjeire. A sof-őr elégedetlensége is sokat mondó ebből a szempontból, hisz már Jacques Derrida is rámutat arra Lacan-kommentárjában, amely a Baudrillard-szövegek freudista megközelítését nyújtja, hogy a sof mint Al-Mahar szanszkrit isten gyűrűje, mennyire termékeny jelentés-generáló, s ugyanakkor azt védelmező eszköz.

A sof őre csalódottan sétál vissza autójához. Vagyis: ki-hátrál. Ez a ki-hátrálás történik folyton a szövegben. A hazudtolás és a hazudtolás hazudtolása. Az eső visszafelé olvasva ősébe vált át, ismét a régi-ség jelenlétét állítva előtérbe, a következő pillanatban azonban az őse már az ő se ironikus, nyelvöltögető maszkját mutatja a befogadó felé. Hajduskáné visszahátrál az ó-beliség, az ómega-ság fennhatósága alá. Az olvasó pedig elbizonytalanítva hátrál ki az elbeszélés teréből nyelv-kínja saját terébe.

 

Pieldner Judit–Vallasek Júlia–Bartha-Balog Emese–Zágoni-Joikits Melinda–Balázs Imre József

(Jelen műértelmezések és műértelmezés-paródiák 1996-ban születtek, egy irodalmi táborban. Hangulatuk talán rokonítható Örkény István életművével, s így méltó kísérői lehetnek egy Örkény-évfordulónak.)