Költészet és oxigénpalack

Beszélgetés Fehér Imolával

„A költő egy lélekbúvár, s amikor verset olvasunk, olyan, mintha kölcsönadná az oxigénpalackját.” – Fehér Imola

 

Fehér Imola egy évig volt az angoltanárom, és hamar rátaláltunk a közös pontunkra, az írásra. Ő volt, aki először biztatott publikálásra, és akinek köszönhetően bátorságot kaptam ahhoz, hogy hallassam a hangom. Szívén viseli az irodalom sorsát az iskolában, de városunkban is, Szatmáron. Mindig nyomon követtem sikereit, és nagyon vártam már, hogy megejtsük ezt a beszélgetést, hiszen első kötetének megjelenése okán ülhettünk le egy „irodalmi kávéra”. Az említett verseskötet idén januárban látott napvilágot az Ábel Kiadó gondozásában. Ennek részleteiről, íróvá válásáról és szokásairól kérdeztem.

Mikor kezdett el érdeklődni az irodalom iránt? Ki vezette erre az útra?

Kicsi totyogós korom óta szeretem a könyveket. Édesanyám és nagymamám is sokat olvastak, így már gyermekként belém ivódott, hogy olvasni jó, olvasni kell. Akkor még a mesékért rajongtam, és sose bántam, ha kettőre is jutott idő. A verses berkekbe anyukám vezetett be, több versre is megtanított, mint például a Cinege Cipője, Arany Lacinak vagy Kedves Jocó. Az általános iskolás magyartanárnőmnek is sokat köszönhetek. Sok fogalmazást íratott ‒ akkor kaptam rá a kreatív írásra. A líceumi évek során sok verset kellett kívülről megtanulnunk és az olvasmányélményeim is erre az útra terelgettek, valamint volt bennem egy belső késztetés, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Számomra így teljes az élet. Ebben az (irod)alomban érzem jól magam.

Aki már egyszer találkozott a költőnővel, az tudja, hogy szereti József Attilát. Mit gondol, milyen hatással van a költészetére? Milyen más írói, költői példaképei vannak ‒ ha lehet így mondani ‒, kiket olvas még szívesen? 

Kegyelmi állapot őt olvasni; egy igazi érzelmi és értelmi labirintus. Számos életszakaszon átsegített egy-egy verse vagy sora. A megfelelő pillanatban jött és ütött, szívhez szólt. Az évek során fontossá vált. Mondhatnám, hogy örökbe fogadtam, de ez igazából fordítva történt. Több száz könyvem van tőle és róla ‒ egy egész könyvespolcot belaknak. Lassan már bizonyos, hogy József Attila-gyűjtő vagyok, s ebben nagy segítségem a Könyvmentők Piroskája, aki mindig talál nekem egy-egy új (mentett) kincset.

József Attila hiteles költő. Eszméletlen, milyen tudatosan fel tudta tárni a tudatalattit. Segítségével jegyet szerezhetünk és elutazhatunk önmagunkhoz; hallhatjuk sírni a vasat, az esőt nevetni és vele együtt már száz ezer éve nézzük, amit meglátunk hirtelen. S ha figyelmesen olvassuk, tán meg is értjük. Mindamellett természetesen másokat is szeretettel olvasok, legyen az klasszikus vagy kortárs szerző. Pilinszky-centenárium lévén tavaly többször is elmélyültem az írásaiban, őt nagyon szeretem. Idén Nemes Nagy Ágnes lesz kicsit előtérben.

A kortársakban ott a varázs, hogy személyesen is ismerhetem őket, és így már az ő hangjuk is ott cseng a sorok között. Nekem fontos a ráhangolódás. Gyakran megesik, hogy érzésre leveszek egy könyvet a polcról és beleolvasok, majd visszateszem, netán néhány napig a táskámban utaztatom ‒ főleg versesköteteket. Kifejezetten felemelő a nap különböző pillanataiban egy-egy verset felütni és kicsit elmerülni a költő lelkében, miközben a sajátomat fürdetem benne.

Ön Szatmárnémetiben a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban német és angol nyelvet oktat. A tanárságnak milyen hatása van költői létre?

A pedagógusi pálya szép, de nem könnyű. Az órák lejártával sem vesszük a kalapunk.  Dupla szakos tanár lévén kicsit összetett a helyzet. Idegennyelveket oktatok, így sokszor egymást váltják a nyelvvizsgák, amiken a diákjaimnak helyt kell állniuk. Nem kis felelősség ez. Ott vagyok, támogatom őket, hisz egyszer és mindenkorra felelős vagyok azokért, akiket megszelídítettem. Egy nehezítő faktor a zaj, a nyüzsgés – az iskolai élet velejárója ‒ az íráshoz, alkotáshoz pedig csend kell, valamint fontos, hogy ki tudd kapcsolni az agyad, és ez sajnos nem mindig sikerül. Olvasni és elmélyülni is kevesebb időm van. De áldásos helyzet is egyben, mert szeretek tanítani, szeretem a diákjaimat, velük örülök a sikereiknek, büszke vagyok rájuk, és ha néhány kreatív íródeákra is bukkanok közben, mint például rád, az egészen felemelő érzés. Ezért is gyűjtöttem két évig önzetlen szeretettel a diákírásokat a Szamosba. Örülök, hogy kicsit ezt az énemet is becsempészhetem az oktatásba. Az, hogy pedagógusként érzékeny lelkű gyerekekkel foglalkozhatok, egy áldás, és a közös alkotás igazi lelki feltöltődés, legyen az egy versfal vagy egy projekt, vagy csak egyszerűen egy remekül sikerült fogalmazás, netán vers.

Ha azt hallom bármiről, hogy Fehér Imola készítette vagy legalább közreműködött benne, akkor tudom, hogy az szívvel-lélekkel lett végigcsinálva. Ez a lelkesedés és erő érezhető minden téren, de vajon voltak-e mélypontok, amikor nem úgy ment az írás, vagy azt érezte, nem megfelelőek a szavak? Hogy lehet ezeken túljutni?

Köszönöm. Ezt jó hallani. Valóban szívvel-lélekkel csinálok mindent. Vagy nagyon, vagy sehogy. Ezért is esik nagyon rosszul, ha valami nem úgy megy, ahogy szeretném, ahogy jónak látom vagy érzem. Elég erős az igazságérzetem, ez is hajt előre. Valamint a hitem. Bárhogy is, bizony van, hogy az ember belefárad. Olyankor meg kell nyomni a stop gombot. Természetesen ha határidőkkel van tűzdelve a hét, nem mindig megoldható, de mindenképp le kell lassítani. Van, amiről néha le kell mondani, vagy akár nemet kell mondani. Akadnak lírai mélypontok is, amikor nem születnek versek, nem áll össze a mondanivaló, túl sok a nyüzsgés, túl nagy a zaj. Akkor is meg kell állni, és várni kell. Csendben, nyugalommal. Szeretem, ha hamar megoldok dolgokat, de egyben türelmes is vagyok. Ezt is megtanultam, és a mai napig tanulom. Ha sokáig nem írok, frusztrál. Olyan, mintha nyomna belülről valami, mintha egy terhet cipelnék. Természetesen az alkotás eufóriája is hiányzik ilyenkor. Verset írni igazi dopping. Amikor megírod, leszakadnak a fizikai bilincsek, a fellegekben jársz.

Mikor és hol publikált először? Nehéz volt-e elindulni ezen az úton? 

Nem mondanám, hogy nehéz volt, mert mindig is erre vágytam, de el kellett jöjjön a rendelt ideje. Mindent lehet, csak tenni kell érte. Régóta írok, kisebb-nagyobb megszakításokkal, és eljött a pillanat, amikor éreztem, nem csak a fióknak szeretnék írni. Előtte is biztattak, próbáljam meg, több nagyon kedves barátom támogatott. Régebben amatőr fórumokon is jelen voltam. Kell benned legyen egy közlési vágy és nem kis fokú merészség, hiszen minden vers egy lélekből felszakadó darabka, amit te a nagyvilág elé társz. Tudnod, érezned kell, hogy az írásaid másokat is emelnek, ha más nem, kimondod helyettük azt, amit addig nem mertek vagy meg se tudtak fogalmazni. A költő egy lélekbúvár, s amikor verset olvasunk, olyan, mintha kölcsönadná az oxigénpalackját. Vettem tehát egy nagy levegőt és bátorságot, és 2018-ban megmutattam néhány írásomat ‒ verseket és rövidprózát ‒ Jánk Károlynak, aki arra biztatott, hogy a dialógusaimmal érdemes kezdeni valamit (a verseket, tanácsolta, pihentessem még). Ezzel a lelkesedéssel írtam Balázs Imre Józsefnek; ő szintén látott benne fantáziát, és kiválasztott négy dialógust, amelyek a Korunk 2019. januári számában láttak napvilágot. Nagyon jó évkezdés volt, kívánni se lehetne jobbat. Aztán a legnagyobb örömömre hamarosan beválogatták őket a Szépirodalmi Figyelőbe is. Tehát nem versekkel, prózával debütáltam.

Tudom, hogy többször is át szokta írni a műveit. Mikor lehet tudni, hogy valami készen van, kiadható, és már nem lesz benne változtatás? Esetleg volt-e már olyan, hogy megjelent valami nyomtatásban, és később úgy érezte, hogy valamit másképp kellett volna megfogalmazni?

Az első VálóVerseket néhány közeli barátomnak mutattam meg, és átbeszéltük, melyik soron kellene változtatni, ha valahol döcögött, vagy nem azt tükrözte a vers, amit szerettem volna. Aztán egyre jobban megtanultam külső szemmel is elbírálni a saját verseket. Talán ez a legnehezebb. Az önkritika. Az se jó, ha túl sok van, az se, ha túl kevés. Természetesen van, hogy Imrét is megkérdem, mit szól egy-egy vershez. A Vér ciklust is előbb neki küldtem el, hogy olvassa el, mert küldeném az Élet és Irodalomba. Nekem sokat számít a véleménye. Kezdetektől fogva támogat és hisz bennem.

Az írás is komoly szellemi munka, írunk, átírunk, addig forgatjuk, amíg jó lesz. Tökéletes nem lehet, az legfeljebb az üres papírlap, a mindenség lehetőségével. Egy idő után az ember érzi, hogy kész a vers, és bár még dédelgetné, mint anyja a gyermekét, mégis útnak engedi, hisz az a sorsa ‒ hogy remélhetőleg értő és érző fülekre találjon. Utólag nem emésztem magam azon, mit lehetett volna másképp, akkor már a következő verscikluson vagy interjún dolgozom.

Rögös volt-e az út a kötetig? Mit kell tudni a kötet összeállításáról és koncepciójáról?

Egyáltalán nem. Minden szépen folyt a maga medrében, míg összeállt a kötet. Amikor tudtam, a munkám mellett írtam is. Amikor nem ment az írás, hallgattam. Megfogadtam Szerb Antal tanácsát. „Tiszteld a kimondhatatlant. Seul le silence est grand; tout le reste est faiblesse.” A karantén folyamán több csendes percem is akadt, amiből számos vers született. Folyamatosan alakult és összeállt bennem a kép, hogy milyen is legyen a kötet. Igazi ajándék, hogy létrejöhetett. Szerettem volna több művészeti ágat összefonni egy kötetben, így van benne grafika (drága barátnőm, Orbán Emőke fantasztikus illusztrációi), hangos versek (Marosán Csaba színművész interpretációjában), a borító egy fényképsorozat része (Gönczy Tamás fotója), és külön ehhez a kötethez komponáltak zenei művet is (amit a tehetséges Papp Fejér Áron vállalt). A szerkesztőm mentorom, Balázs Imre József, őt kértem meg a fülszöveg írására is. Szívből köszönöm az Ábel Kiadónak a közös munkát, öröm volt Szikszai Bóné Ildikóval dolgozni ‒ olyan szépen odafigyelnek a szerzőre, és olyanná alakították a könyvet, amilyennek elképzeltem. Elmondhatom, hogy fantasztikus emberek segítettek és alkottak velem, hogy a kötet ilyen formában megszülethessen.

Milyen érzés végre önálló kötettel rendelkezni?

Egy szerzőnek szerintem ez a világ legjobb érzése. A debütkötet minden bizonnyal a legkülönlegesebb. Mindenképp leírhatatlan boldogság. Mindig is dédelgetett álmom volt, és amikor az Ábel Kiadó felvett a kiadói tervébe, hatalmas öröm és hála töltötte be a szívem. Gyermekkorom óta pedagógus és költő szerettem volna lenni. Áldásos állapot, hálás vagyok.

Mik a tervek a jövőre nézve?

Az egyik, szívemnek nagyon kedves megvalósításra váró terv egy közös kötet Simonfy József költővel, kedves jó barátommal. Jóskával a pandémia kezdete óta írunk verseket, „Kétlelkes négykezesek”- et, kihasználva az online világ adta lehetőségeket, e-mailben. Több irodalmi lap is közölt a verseinkből az elmúlt hónapokban, ami nagy örömmel tölt el mindkettőnket. Számos vers született, lassan egész kötetnyire duzzadt a repertoár, és a Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont támogatásával, reméljük, idén a kötet is meg fog jelenni. Ez egy közös álom, így az öröm is dupla öröm lesz.

Ezzel párhuzamosan egy másik projekt is folyamatban van. A Prospero sorozat keretén belül, szintén az Ábel Kiadónál, készül az új beszélgetőkönyv Tóth-Páll Miklós színművésszel, Demény Péter szerkesztésében. Ez egy hosszabb lélegzetű életútinterjú, és szívemnek nagyon kedves felkérés. Remélem, lesz még hasonló lehetőség.

Ez a két nagyobb terv van folyamatban, de természetesen kisebb projektek is megvalósításra várnak. Amennyiben időm engedi, minél többet meg szeretnék valósítani.

A Helikonban és a Szamosban is jelentek már meg interjúi, miért fontos önnek ez a műfaj?

Egy interjú egyben egy jó beszélgetés is. Egy jó beszélgetésnél kitágul a tér, megnyílik egy új csatorna és beleshetünk a másik lelkébe. Sokat kapunk és adunk általa ‒ kérdező és felelő egyaránt. Egyik kedvelt műfajommá vált az évek során. Örülök, hogy ezáltal több embert közelebb hozhatok az olvasókhoz. Emelni másokat mindig jó érzés, hivatásom által is ezt teszem. Minden esetben szeretnék tiszta tükröt tartani, és célom, hogy ha lehet, ne sablonos kérdéseket tegyek fel. Tanulom és gyakorlom az  odafigyelés művészetét. Ha ráhangolódunk a beszélgetőtársunkra és minden figyelmünket neki szenteljük, egy bensőséges, őszinte beszélgetés lehetőségét teremtjük meg. Nagyon kedves emlékek fűznek minden interjúmhoz, sokat tanultam életszemléletből, emberségből. Ha szerzőt, művészt kérdezhetek, külön öröm, mert az a legautentikusabb módja, hogy megértsük, megérezzük, ki és milyen is ő valójában, mint ember, ki rejtőzik a sorok mögött.

A kötet első fele a VálóVerseket tartalmazza, melyek többféle elválást és valamivé válást is jelölnek. Melyek ezek?

Igen, valóban jól látod. Az elválástól eljutunk a valamivé válásig. Az elengedés  folyamata, a stációk, a szakaszok ‒ tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás mind benne van. És mindannyian megéltük már nem egyszer életünkben. Úgy éreztem, meg kell mutatni minden oldalát és azt, hogyan csapódik le a lélekben. Hosszú is az út A-ból B-be, végig kell menni rajta. Remélem, akik olvassák, tisztulnak a versek által, és talán kimondják majd az eddig elfojtott fájdalmakat, és bár lehet, nem könnyed olvasmány, könnyebb lesz a lelkük tőle.

Minden városban, országban járt már, amelyek megjelennek a ciklusban? Egyfajta lírai útinapló? 

Nem az volt a cél. Az első VálóVers Torockón született 2018 nyarán, a Double Rise-on. Részt vettem a Nest slam poetry workshopján, miután egy jó fél évig csak prózát írtam. Mi tagadás, hiányzott a vers. Kaptunk kezdősorokat, s az egyik ez volt: Svájcból hoztad… Megírtam, és délután közönség előtt elő is adtam. Éreztem, hogy ez az enyém, benne vagyok, és láttam a közönség reakcióját is, nagyszerű érzés volt. Miután hazajöttem, elküldtem a svájci verset Imrének, hogy mit szól hozzá, s azt válaszolta, ha írok még, jöhet. Ekkor született az ötlet, hogy hozhatnám még máshonnan is. Írtam még nyolcat, és a Korunk 2019. októberi számában megjelentek; aztán még két hasonló ciklus is napvilágot látott. Máshova nem küldtem őket azóta se, nem babonából, csak jól esik azt mondani, hogy korunkbeliek. A 2020-as és 2021-es Erdélyi Szép Szó antológiába is beválasztották őket ‒ ez egy hatalmas visszajelzés volt számomra, hogy jó, amit csinálok. Visszatérve a kérdésre, úgy körülbelül csak a felét látogattam meg a helyeknek, amiket versbe foglaltam. De volt olyan, hogy megkérdeztem barátokat, a következő verseket honnan hozzam, aztán hamarosan adódott az alkalom, és el is utaztam abba a városba. Tibetben például még nem jártam, de nagyon szívesen mennék.

A kötet második fele folytatja a gondolatsort, és úgy tetszik, a végén, amennyire csak az ember elválhat a múlttól, megtörténik az elszakadás. Meg lehet-e válni a VálóVersektől?

Végül is meg lehet válni tőlük. Egy adott ponton fontolgattam, hogy új ciklusba kezdek, de megszületett a gondolat, hogy kötet váljon belőlük, így tudatosan dolgoztam rajta, és írtam még a meglévőkhöz. Nem szerettem volna csak a tipikus VálóVersekre építeni a kötetet, a második rész szabadversciklusokból áll. Őszintén nem válnék meg tőlük, mert rengeteg örömet okoztak. Inkább továbbadom őket az olvasóknak. Velük találtam meg a költői hangom, és nagyon szerettem játszani velük. Remélem, ez olvasáskor is érződik – így, a nyelvi játék segítségével váltak ezek a VálóVersek könnyebbé, emészthetőbbé, akár szerethetővé is.

Kérdezett: Besenyődi Judit