Szerelem huszonnégy óráig egy művész és művei között

news informationnews information,sport,health

Beszélgetés Bába István képzőművésszel

 

Ez a pillanat szinte minden képpel eljön, amit befejezettnek tartok, elégedett vagyok vele egy adott ideig. Miután letettem az ecsetet, van huszonnégy óra talán, ameddig értékelem, jónak tekintem, majd megváltozik a véleményem róla.

Hogyan történt az első találkozása a festészettel?

A képzőművészettel találkozik az ember előbb, majd belemegy különféle szakosodásokba. Az első találkozásom a képzőművészettel az óvodában történt. Ott kezd el az ember egy hajlamot kifejleszteni valamire, míg mások fociztak, én addig rajzoltam. Nem teljesítettem nagyon jól más tevékenységekben, viszont a rajzban jeleskedtem, és erre az emberek is felfigyeltek. Az egyik tanárom is felfigyelt rám, hogy új dolgokat alkotok, és szólt, hogy ne menjek bármilyen egyetemre, hanem rajzoljak.

 

Mi vezette tovább a Képzőművészeti és Formatervezési egyetem felé?

A tanárok tanácsa vezetett a Képzőművészeti és Formatervezési egyetem felé, viszont a szülők nem tudták, hogy mi lesz ebből, egy sötét folt volt nekik is, mint számomra, de bíztak bennem. Fogalmunk sem volt, hogy ebből meg lehet élni vagy sem, de a bizalomnál több nem kellett. Az a legdemotiválóbb, ha a környezeted nem bízik benned, vagy abban, amit csinálsz.

 

Mi az, amit a legjobban szeret a festészetben? 

Amit igazán szeretek benne, az, hogy igazán szabadnak érzem magam általa. Van egy eszköztáram, amit most már nagyon szabadon tudok használni, emiatt fogalmazásom festészet terén egyre szabadabb, kötetlenebb, amit az élet más területein nem mondhatok el. Így tudom összehasonlítani, hogy miért szeretem jobban a festészetet, mint más tevékenységeket az életben.

 

Milyen festészeti típusba sorolná magát?

Elég nehéz behatárolni azt, amit csinálok, mert a kortárs festészetet nagyon nehéz behatárolni.  Egy kicsit mindent is csinál, és már nem úgy van, mint régebben, hogy egy képet be lehet határolni, hogy expresszionista vagy absztrakt, például Jackson Pollock festményeiben nincs figurativitás, figuráció. Manapság minden van egy kicsit, és ezért nagyon nehéz meghatározni. Mindenképp én is követem a kortárs hullámokat, figuratív módon festek. Nagyon érdekel a mímelés, a valóság utánzása, megfigyelése, értése, és ez is hozzátartozik ahhoz a fogalmazástárhoz, háttértárhoz, készlettárhoz, amit használok, de ugyanúgy vannak benne nonfiguratív, absztrakt elemek is.

Volt-e mélypont, amely miatt úgy érezte, hogy nem tudná folytatni munkáját?

Igen, volt, amikor szembesültem azzal, hogy ezt így nem lehet folytatni, ahogy van. A materiális élet belém harapott, és rájöttem, hogy nem biztos, hogy olyan könnyű a festészetből megélni ‒ vagy egyáltalán nem is lehet. Elkezdtem egy kiutat, egy alternatívát keresni, és belementem egy korporatista világba, mint kiderült, volt rá fogékonyságom, és sikerült elhelyezkednem az IT területén belül, amit arra használtam fel, hogy újra rátaláltam a képzőművészetre. Gyakorlatilag kettős életet élek, megteremtem a képzőművészetemnek, a festészetemnek a hátteret és a lehetőséget valami olyanból, ami távol áll tőlem, de sikerült annyira megtanulnom, hogy a kettő egy érdekes egyensúlyt alkosson.

 

Volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy pihennie kell, mert már nem amiatt fest, ami miatt tulajdonképpen elkezdte? 

Négy évig nem nyúltam ecsethez, vászonhoz. Egyetem után elmentem egy céghez dolgozni, jött a feedback, az anyagi, materiális visszajelzés, az első fizetések. Akkor úgy éreztem, hogy semmi értelme nem volt annak, hogy festészetet végeztem. Abba is hagytam a festészetet, kihagytam négy évet, nem volt műtermem, mindentől megszabadultam, ami ehhez a világhoz kötött. De egyszer csak, mintha kifakadt volna valami, éreztem, hogy nem bírom tovább, és hogy muszáj lesz visszatérni. Kibéreltem egy műtermet, és elkezdtem a második ciklusát a képzőművészeti életemnek. Azóta folytatom, és egyre inkább benne vagyok és egyre jobban megy. Teljes mértékben vissza szeretnék majd térni a képzőművészethez.

Melyik volt az a festmény, amellyel legtöbbet foglalkozott, amelynek az elkészítése több időbe telt?

A több idő akkor jön képbe, amikor megrendelésekről van szó, úgy érzem, az a legnehezebb. Az alkotás folyamata akkor igazán jó és akkor megy gyorsan, hogyha szabad, hogyha nincs semmi megkötése, hanem tényleg én vagyok a saját főnököm, és hagyom a dolgokat szállni maguktól. Hogyha vannak megkötések, van egy megrendelő, aki sok pénzt ajánl, és megmondja, hogy mit fessek, akkor szem előtt kell tartanom a megrendelő gondolatait, vágyait, és hogy mi az, amit látni szeretne. Ilyenkor dupla annyi időt kell szánni egy alkotásra. Az első megrendelőm azt mondta, hogy bármit festhetek, csak én legyek az. Ez érdekes volt, mert gyakorlatilag szabad kezet adott nekem, ezt éreztem, és mégis itt voltam a legmegkötöttebb, mivel el kellett találnom azt, amit ők akarnak látni.  Hogyha egy portrét kért volna, az sem egyszerű, de megvan az a gyakorlatom, hogy azt olyanra tudjam megfesteni, hogy száz emberből kilencvennyolc személy értékelje. Egy fals szabad kezet kaptam, így több komplikáció került közém és a vászon közé. Két évig festettem neki a képet, és amikor értékelte, nagyon nagy volt az elismerés. Ennek a képnek az elkészítése nagyon sok időbe telt, egy festményen sem dolgoztam ennyi időt.

 Melyik volt az első festménye, amely több elismerést kapott?

Nem nevezem az összes képem festménynek, de az első, amelyik a legtöbb elismerést kapta, egy portré lehetett, elég fiatal koromban. Ezzel szoktak az emberek rezonálni, amikor az egyén felismeri önmagát valamin. Ez az elismerés irányadó volt számomra, ekkor jöttem rá, hogy én tényleg tudok valami olyat alkotni, amit az emberek értékelnek.

 

Melyik az ön által készített kedvenc festménye? 

Nem tudok felidézni egyet sem, mert mindegyiket megutálom valamilyen szinten egy idő után. Ha a kellő ideig látom a saját képeimet, akkor csak a hibákat veszem észre, vagy elkezdek azon gondolkodni, hogyan festhettem volna másképp, nem vagyok megelégedve velük. Ez a pillanat szinte minden képpel eljön, amit befejezettnek tartok, elégedett vagyok vele egy adott ideig. Miután letettem az ecsetet, van huszonnégy óra talán, ameddig értékelem, jónak tekintem, majd megváltozik a véleményem róla.

Nagyon kritikusan állok hozzá a dolgaimhoz, ahhoz, amit csinálok, főleg a festészet terén, mert ott úgy érzem, hogy igazán mondani szeretnék valamit. Van egy misztikus ok is, amit nem tudtam megfejteni, de ez az ok befolyásol a kreáció ideje alatt is, egy lemondás, ami fake, fals, amit még nem fejtettem meg. Ha ezen átlépek, szerintem sokkal jobban fogok festeni, és tovább fogom szeretni a műveimet.

Mi a véleménye az erdélyi kortárs festészetről?

Szerintem jó irányba halad, minthogyha Európa vagy a világ térképén lenne egy kis pontocska, ami elkezdett világítani, ami az erdélyi képzőművészet. Rengeteg itt a tehetséges ember, az iskolák nem rosszak. A Képzőművészeti és Formatervezési egyetemről rengeteg negatívumot mondhatok, de az egésznek a margójára csak azt mondhatom, hogy jót tett. Borzasztó egy kutya világ, harcolni kell, de a végén nagyon sok mindennel maradtam, ami jó, pozitív, nagyon sokat lehet itt tanulni, és egyre több a konkurencia. Az én korosztályom, ez a generáció már odaérett, hogy ők tényleg képzőművészek lettek, nem csak elvégeztek egy egyetemet. Ezzel foglalkoznak rengetegen, van kereslet és van rá lehetőség, ezek szerint pedig valami működik, valami van itt képzőművészeti téren.

Az erdélyi kortárs festészet értékelve van, de nem azért, mert erdélyi, hanem azért, mert itt vannak emberek, akik jók, akik keményen dolgoznak, akik véletlenül erdélyiek (vagy nem véletlenül), nem tudom, hogy az erdélyi környezet befolyásolta-e őket, hogy ennyire jók lettek. Számomra az egyetem pozitív erő volt, ami előremozdított, de nem tudom, hogy mi van Erdély különböző pontjain, hogy milyen irányba halad a képzőművészet. Azt tudom mondani, hogy az erdélyi emberek, akik képzőművészettel foglalkoznak és ismerem őket, azok el vannak ismerve, azért, mert jók.

 

Véleménye szerint kik azok, akik a leginkább értékelik a festészetet?

Mindenki. Mindenki, akit elér, mindenki, akinek kapcsolata van vele valamilyen szinten. Vissza kell gondolnom arra, hogy az én kiállításomra, vagy az általam szervezett utolsó kiállításra milyen emberek jöttek el. Nem tudnék megrajzolni egy ilyen profilt, hogy például a 35‒50 év közötti korosztályt érdekelte jobban és abból inkább a nőket. Egy kiállítás sokféle embert képes odavonzani, odacsalni. Arra kéne figyelni, hogy ne egy elitista hóbort legyen. Ahogy a zene a mindenkié, a képzőművészet is mindenkié.

 

Melyik műve készült el legutóbb, és mit jelképez?

Az utolsó képem Prométheuszt ábrázolja, aki meg lett dorgálva, mert lehozta a tüzet, a tudást az emberiségnek, emiatt örök szenvedésre ítéltetett. Egy olyan jelenetet festettem meg, ahol Prométheusz védi a lángot, védi a tüzet.

Az ilyen képek úgy jönnek létre, hogy keresek archetipikus témákat, amelyeket gyakran a mitológiában találok meg. Keresek olyan témákat, amelyek örökzöldek a festészet terén. Mindig talál benne valamit az ember, ami rávetíthető a mára. Szeretem a figurativitást használni, mert azt hiszem, hogy értek hozzá, értem, hogy működik egy emberi test. Szeretek játszani a fényekkel, az árnyékokkal, az anatómiával. Az ilyen mitológiai témák általában adják magukat, ott vannak nagyon testies részek, fizikaiak, amelyeket el lehet képzelni, és amelyekkel lehet dolgozni.

Van-e kialakulóban lévő alkotása? Mi inspirálta, hogy egy újabb festményt készítsen?

Ugyanazt a témát akarom folytatni Prométheusszal. Beavatlak egy titokba. Az a tervem, hogy festek egy Prométheuszt, aki egy vászon lángját védi, és ezen a vásznon az a jelenet fog megjelenni, amit éppen a festményemen látsz, tehát egy végtelen körforgás történik benne, aztán ez a festmény tényleg el fog égni. Dokumentálni fogjuk, hogy a festmény felgyulladt, és mielőtt megsemmisítjük, egy digitális másolatot készítünk. A terv az, hogy egy festményt NFT-vé alakítsunk, nem azért, hogy hasznot húzzunk belőle, hanem egy érdekes gesztus, feláldozni a képet, hogy valami új felé tekinthessünk.

Nem értem, mi ez az új áramlat, hogy minden átmegy egy virtuális valóságba, a virtuális valóságban pedig új értékeket próbálunk találni és teremteni. De szemet hunyni sem szeretnék, nem szeretném megtagadni ezt a virtuális valóságot, egy kísérletet pedig megér, hogy megértsem az egészet.

 

Mi lesz a festményeinek a sorsa?

A festményeim sorsa legtöbbször az, hogy szokott jelentkezni egy-egy individuum, akit a képzőművészet, festészet érdekel, és egy festményemet haza szeretné vinni magával, szerencsére ez a legtöbbel meg is történt, viszont nem ez a cél. Mivel megteremtem a festészetem szükségleteit, más helyen, mint a műterem, ezáltal nem válik célommá, hogy eladjam a munkáimat, hanem a munka szeretetéért dolgozom, a szabadságért, amit ott érzek, ezért keresem azokat a képeket, amelyekkel én meg vagyok elégedve, akkor is, ha csak huszonnégy órát tart, megpróbálom megfogalmazni a gondolataim, és aztán meglátom, hogy mi lesz a képpel. Egyáltalán nem célom, hogy eladjam őket, viszont legtöbbször részt vesznek egy-egy kiállításon, ami nekem nagy boldogság, hogy elvihettem őket valahova. Ilyenkor úgy érzem, a kép célba ért, meg tudott mutatkozni másoknak. Minél több ilyen történik egy képemmel, azt érzem, hogy megérte létrehozni. Azt akarom, az a célom, hogy az emberek lássák, amit csinálok. Ettől függetlenül, néha, bezáródnak egy család falai közé, egy házba, valaki megveszi őket. Ott már nem tudom, hányan látják őket, de nem tarthatom meg őket mind, mert akkor a műteremben nem tudnék már mozogni sem.

Kérdezett: Deák Kriszta

 

Bába István 1992-ben született Nagykárolyban. 2007-2011 között a szatmárnémeti Popp Aurél Művészeti Líceum diákja, 2011-2014 között a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem festészet szakán tanul, majd 2014-2016 között ugyanitt mesteri fokozatot szerez. 2016 óta munkái számos kiállításon, több országban voltak jelen.

Tags: ,

Hozzászólások lezárva.