Frusztrációk, nyaki merevségek és szemfájdalmak forrása (is), mégsem szabad a TIFF-et nem szeretni; a befogadóval van a baj és a befogadással, hogy annyi éheztetés és elvonás után kényszeressé válik, orrvérzésig megy, mennyiségi mutatók szerint. A nem-amerikai filmgyártásból csak az láthat valamit, aki egyhetes szabadságot vesz ki, őszre halaszt, és meghal a világ számára, vagy „hivatásos befogadónak” számít (ami még rosszabb; olyankor is, ha éjjel a tudat a napi öt-hat filmet emészteni kezdi, újrarágja, és a felszínre köpi). Ez készíthette elő a végigröhögött, visszatapsolt Sell Out! sikerét rögtön a fesztivál első napján, azzal a számos részlettel, ami magára a helyzetre volt vonatkoztatható, az első jelenettől: a valamilyen ismeretlen filmfesztivál hiperspecializált szekciójában díjat nyert művészfilmrendező szándékosan lassabbra veszi az idegen nyelvű dialógust, hogy a nyugati közönségnek ideje legyen feliratot olvasni; a malajziai szórakoztatóipart is uraló vállalat szlogenje hangsúlyozza az eredetiséget, de ezt is egy tajvani vállalattól lopták; maga a film bonyodalma, hogy a leginkább narcisztikus igényt szolgáló művészeti műsor helyet kell adjon a végső életbölcsességet megfogalmazó reality shownak, amely eleve belőle nőtt ki: a szórakoztató és a „kommersz” kritikája, teljesen kommersz és szórakoztató eszközökkel.
Mindezek helyett, ami a „birodalmi monopólium” elleni tiffes tiltakozás ethoszát semmibe vevők részéről (a rafinált műértő metaszintjén!) vele szemben elvárható volna, a Cold Souls csak bosszantani tud; különösen, hogy a remek premisszából (a manhattani élet súlyos szorongásait enyhítendő testetlenítik a lelket, vagy lelketlenítik a testet) nem hoz ki semmi említésre méltót, és ahelyett hogy aprópénzre váltaná Descartes-ot valamilyen jó kis metafizikai vígjátékban, a piacra dobott orosz lelkekkel és a lírai flashbackekkel annyira sótlan, hogy a tévében Larry David Félig üres című sorozatának bármelyik harmincperces része filozofikusabb, ha Woody Allent mint referenciapontot gyakrabban emlegetik is. A prostitúció finomra vett metaforája mellett szintén ürességfilm a japán Air Doll. A cukiság sajátosan japán kultúrája felfújt valami, belül tök üres; mindenki üres, kapcsolatainkban egymás felfújható-felfújt bábui vagyunk; a semmi béleli a dolgokat, mint az üresség a formát, „főleg a nagyobb városokban”: jól olvasható, összességében nem is túl súlytalan, a félig-meddig öntudatra ébredt (a film érzelgősebb nyelvén „szívre lelt”) szexbábut játszó színésznő (Doona Bae) derengő pillantása és balettszerűen esetlen mozgása pedig egyenesen a férfiszemmel nézett „japán nőt” jeleníti meg. (A vetítés első öt-hat percében a hang technikai hiba folytán kiesett, ami a vetítésnek mégis része lett.)
Zazen meditációk helyett még két világvallás, iszlám és kereszténység, se nem összecsap, hanem egymást erősíti a Hadewijchben, a megszállottság különböző formáiról szóló esettanulmányban. Misztikus imái a nagy női szentek sorába röpíthetnék („a tél melankóliája egyre közelebb van…”, suttogja az elsőben), a kolostorból eltanácsolt Céline mégis „vallásos karikatúra” a leendő rendtársnői szemében, és ha kereszténynek nem kell, hát egy másik kinyilatkoztatott vallás áldozata lesz. Egy párizsi bevándorlónegyedben, a tömbház udvarán vesz muszlim leckét Isten hiányban való megnyilvánulásáról, a legláthatóbbról és a legláthatatlanabbról, vagyis a látszólagos istenfogyatkozásról, amelyben szenved, mígnem az összes, a láthatatlan fogalmáról szóló előadás, terapeutikus utazás és ima tragédiába fullad, és az ábrahámi vallások (Bruno Dumont rendező tézise szerint) igazolják a fundamentalista terrorban és a fanatizmusban való mélyebb rokonságukat, minél hitelesebbnek és lényegibbnek tünteti fel a film az ember spirituális igényeit, annál megrázóbban. Megbotránkoztató kellene legyen, a páli értelemben, és nem botránkoztat meg, hogy a zárótétel nem ez, a politikai, hanem a méltón nagyvonalú, kései ölelésben revelált vallási.
Ki vált meg kit és milyen áron? Valami ilyesmit kérdez a közönségkedvencségre esélyes The Good Heart, annyi szállóigegyanús poénba burkoltan, hogy már fáj, mert kezdettől fogva világos, hogy a nyomor és a kétségbeesés gödrében feljebb segített fiú kétszeresen is a címszereplő lesz: jó szívű és jószívű, aki még akkor is szívesebben választja, illetve kényszerül rá, hogy szolidáris és áldozat legyen, ha éppen jótékonysági(nak álcázott vagy félreismert) gesztusok alanya. Lucas áldozathozatala, önkiüresítése végén önmaga sem marad meg, mindent odaad, bár ezt a nézőkkel az utolsó percig feledteti a tragikomikum sziporkázó nyelve. A koreai Breathless (Ddongpari), a kifulladásig verés (tágabban az erőszak átokszerű öröklődéséről, analóg áttételeiről szóló) filmje ezzel szemben a nyelv kiüresedését jeleníti meg; az adósságbehajtó-verőlegény főhős és környezetének mondatai rutinszerűen, a „lélegzetet visszafogva” osztott pofonokként és ökölcsapásokként csattognak (beszédaktusok!), egyfajta zakatoló önjáratban, mely alól a szerelem (családi, baráti, tanítványi stb. kapcsolat) nyelve sem kivétel, a nyelvi és a fizikai gesztus képlete pedig egyaránt: érintés/ütés (az érintés szelídebb pofon) vagy (gyakoribb és rosszabb esetben) ütés/ütés.
És még egy film, két nap alatt (Hadewijch és a melankólia gyönyöre után) a második, ami lehet, hogy megmarad: Miss Kicki, egy hűtlen anyáról, aki mindent egyszerre szeretne bepótolni, és az ébredező (itt: homoszexuális) kamaszszerelemről. (A háttérben persze: virtuális és valós, „Kelet” és „Nyugat”, helybéli és turista, gazdag és szegény. De főleg Taipei ege és a Sun Moon Lake-en ringatózó csónak.) Se nem bonyolult, se nem mond túl sokat. Egyszerű, jó dráma.